Pálfi Zoltán (ELTE BTK Ókortörténeti Tanszék)

Mióta tudomány a történelem? – tette föl a kérdést nemrég valaki egy internetes fórumon. Írásaiból kiderült, hogy ő csak a természettudományokat tartja igazi tudománynak, azok törvényeit, szabályszerűségeit, vizsgálati módszereit kérve számon a történettudományon. (Nemcsak a történelemmel volt problémája tehát, hanem általában a humán tudományokkal.) Úgy vélte, a múlttal kapcsolatos megállapítások mindegyike csak egy-egy vélemény, függetlenül attól, ki mondta. Bár feltehetően nem tudta, hasonló kérdések a szakmán belül is felmerültek, megkérdőjelezve a történelem megismerhetőségét, a történetírók objektivitását, és egyáltalán, a történelem tudomány voltát, inkább a szépirodalommal rokonítva azt. Ehhez járul a múlt rendszeres politikai felhasználása, gyakran átírása, egy-egy esemény többféle megítélése, s máris érthetővé válik mind a szkepticizmus, mind az áltudományos nézetek megjelenése. Írásomban megpróbálom érthetővé tenni, mi és miért számít áltudománynak a történelemben, és mit tehetünk terjedése ellen. Ahhoz, hogy a történettudomány mibenlétéről beszélhessek, néhány szót kell ejtenem a humán tudományok jellemzőiről.

Miért mások a humán tudományok, mint a természettudományok?

A fenti kérdés részletes kifejtése önmagában hosszú oldalakat (ha nem könyveket) tölthetne meg, és a témában nálam jóval járatosabb személynek kellene megírnia. Néhány bevezető gondolatot mégis fontosnak tartok megjegyezni, vállalva a felületesség kockázatát is.

Akármennyire összetett is a természet világa, végső soron egyszerű törvények irányítják. (Természetesen ezek felismerése, leírása, megértése, esetenként alkalmazása rendkívüli felkészültséget, hosszú éveken át tartó tanulást, egy élet munkáját jelenti egy-egy tudományág részterületén is.) Ha azonban e törvényeket felismerték és leírták, onnantól fogva bármikor alkalmazhatók. Szintén fontos kritérium az elméletek ellenőrizhetősége is: az esetek döntő többségében mód nyílik kísérletek elvégzésére. Ezen törvények, és a kontrollkísérlet lehetősége miatt senki sem vitatja a természettudományok egyetemességét.¹

Más a helyzet a humán tudományokkal. Már egy ember viselkedése is jóval kiszámíthatatlanabb annál, hogy megbízható előrejelzéseket adjunk róla, egy embercsoport, majd egy társadalom esetében ezen tényezők megsokszorozódnak. Ha pedig társadalmak érintkeznek egymással, még nehezebb helyzetben vagyunk. Ez esetekben mindenki számára természetes a különböző érdekek megjelenése, az eltérő stratégiák, melyek egy-egy helyzetben alkalmazhatók. Ebből fakadóan természetes a nézőpontok különbözősége. Visszatérve a történelemhez, a fenti fórumon pl. az illető nehezményezte, hogy nem értenek egyet a magyar és a szlovák történészek, hogy 1945-öt illetően nincs konszenzus a megszállás vagy felszabadítás kérdésében. (Nem véletlen tehát, hogy a történelemmel kapcsolatos viták a megszokottnál hevesebb indulatokat váltanak ki.²) A fent említettek miatt könnyű belátni, hogy egyetlen igazság kimondására sosem lesz esély, de nincs is szükség rá. Mindig létezni fognak különböző, egyaránt jogos nézőpontok, ez azonban nem jelenti azt, hogy minden vélemény egyenrangú. A következő fejezetekben megnézzük, mi teszi érvényessé az egyes nézeteket.

Ehhez járul még, hogy nincs lehetőség kontrollkísérletek elvégzésére, tehát egy adott elméletről nem dönthetjük el, kiállja-e a gyakorlati próbát vagy sem. Amit egy humán tudós, így egy történész is tehet: a párhuzamos jelenségek megfigyelése, teljességre törekvés az adatgyűjtésben, és az adott szakmai fogások maradéktalan betartása. Ha a természettudomány módszereivel közelítünk a humán tudományokhoz vagy fordítva, ha keverjük a különböző tudományok és metódusaik érvényességi körét, biztos, hogy hibás válaszokat fogunk kapni. Az előbbi esetre két fejezettel később részletesen kitérek. Az utóbbira egy csillagász, Carl Sagan hozott egy jellemző példát, amikor három történész Newton, illetve Darwin eredményeit kérdőjelezte meg azért, mert e két tudós is kora embere, mégpedig esendő embere volt.³

A történész mestersége

A fejezet címét Marc Bloch hasonló című könyvétől kölcsönöztem.⁴ Nem ő volt az egyetlen, aki könyvet írt e kérdésről, és kb. annyi válasz született, ahány könyv. Nem feltétlenül a módszerek különböznek ennyire, bár azok között is nagy az eltérés. A sokféleséget a történelem szó jelentései okozzák. A történelem ugyanis, Romsics Ignácot követve, jelentheti 1. a múlt teljességét, függetlenül attól, hogy mit tudunk róla, 2. a történelmi emlékezetet, azaz a múltra vonatkozó ismeretanyagot, és 3. magát a történetírást, mely ezt az anyagot létrehozza vagy ismertté teszi. Az 1. pont állandó és változatlan, a 2. és 3. azonban közel sem.⁵ Egyes korok mást és mást tartottak fontosnak az őket megelőző időszakokból, ezért más és más emlékekre támaszkodtak, illetve koroktól, országoktól, államberendezkedéstől, és nem utolsó sorban egyéniségtől függően mást és mást hangsúlyoztak az ismeretanyagból – és akkor még nem beszéltem a tudatos torzításokról. Különösen a történetírás változik igen gyorsan: a hajdani esemény- és politikatörténet-centrikus megközelítést, ha nem is váltotta fel teljesen, de háttérbe szorította előbb a gazdaság- és társadalomtörténet, majd az eszme-, mentalitás-, emlékezettörténet, a történeti ökológia, a gender studies, a kliometria, a mikrotörténet stb-stb. megjelenése. Az előbb említett Romsics Ignác írta: „A történetírás tematikai és kontinensek szerinti diverzifikálódása – kiegészülve a már a 19. századra is jellemző korszakok szerinti elkülönüléssel – napjainkra olyan mértékű szakosodást, illetve fragmentálódást eredményezett, amely talán egyetlen más tudományágra sem jellemző.”⁶ Ehhez járulnak a múlt megismerhetőségéről, a történetírás pozicionálásáról folyó viták. A legradikálisabb irányzat, megkérdőjelezve a történész objektivitását, a történetírást mint a múlt egy lehetséges konstrukcióját pusztán szépirodalomnak tekinti, kétségbe vonva annak tudomány voltát.⁷ Maguk a történészek is vitatkoznak a történetírás szándékain, a tanítás és ismeretközlés mellett a szórakoztatást is esetleges feladatnak tartva. (Erről a későbbiekben még lesz szó.) Ebből következően az alkalmazott módszerek is rendkívül változatosak, és jelentősen függnek pl. attól, milyen területtel foglalkozik valaki. Mindezek ellenére létezik néhány alapvető, minden korszak és terület kutatójára érvényes módszer.

A történész munkájához mindig forrásokat használ. Bár tágabb értelemben történeti forrásnak számít minden, ami a múlt feltárásához segítséget nyújthat, leggyakrabban mégis az írott emlékek képezik a nyersanyag gerincét. E nyersanyaggal szemben elemi követelmény a forráskritika alkalmazása. A kritikai vizsgálat során megállapítjuk, forrásunk eredeti-e vagy hamis, mennyire megbízható, és mire használható. Alapvető fontosságú az elsődleges és másodlagos források elkülönítése. Elsődleges forrásnak nevezzük az 1.a. egykorú, helyben vagy 1.b. az adott területtel intenzív érintkezésben álló, többnyire szomszédos régióban készült, és a vizsgált területről hasznos információt nyújtó írott, 2.a. a helyben talált, vagy 2.b. máshol fellelt, de az adott helyen készült tárgyi emlékeket. Némely esetben nem egykorú források is elsődlegesnek számítanak, ilyenek az oklevelek vagy különböző feliratok későbbi, változtatás nélküli másolatai, ritkább esetben (de itt már nagyobb óvatosság szükséges) tartalmi kivonatai, illetve a tárgyi emlékek későbbi másolatai, rajzai (bár itt nem egyértelmű az elhatárolás, ahogy rövidesen látni fogjuk). Másodlagos forrás minden olyan írott szöveg, amely nem egykorú, vagy egykorú, de másutt készült úgy, hogy a készítők nem rendelkeztek hiteles információval, illetve a nem egykorú tárgyi emlékek nagy része. A nem írott emlékekkel kapcsolatban nem véletlenül fogalmaztam óvatosan. A klasszikus görög (bronz)szobrok jelentős részét például csak római (márvány)másolatokból ismerjük. Tudjuk ugyan, hogy készítőik minél hűbb utánzásra törekedtek, mégis, az alkotások óhatatlanul magukon viselik koruk, készítőik és nyersanyaguk jellegzetességeit. Ez esetben tehát egy művészettörténész, kellő óvatossággal ugyan, de mindkét kor megértéséhez használható emlékkel találkozik.

Lássunk néhány példát! A honfoglalás előtti magyar történelemhez elsődleges forrás Bíborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár műve, mert ő beszélt magyar követekkel (természetesen e szöveget is meg kell vizsgálni, milyen érdekek játszhattak közre a magyarok által közöltek átadásában, biztos, hogy jól emlékezett-e a császár stb., mindezzel együtt egykorú, a magyaroktól származó információról van szó). Anonymus, Kézai és a többiek krónikái viszont jóval később keletkeztek, és igazolhatóan saját koruk elképzeléseit vetítették vissza, műveik tehát nem a magyar őstörténet vagy a honfoglalás korának elsődleges forrásai, hanem annak, hogy hogyan látták kortársaik ezen eseményeket. A krónikákat ezért csak mint másodlagos forrásokat szabad felhasználni.

Hasonló a helyzet a Bibliával: bár közismert, hogy az Ószövetséget csak az i. e. 4-3. században állították össze, s az Újszövetség legkorábbi részei is az 1. század 2. felében keletkeztek, nem ritkán még ma is mint elsődleges forrásra támaszkodnak, dacára az ott leírtaknak ellentmondó kortárs szövegeknek és ásatási eredményeknek. (Ez esetben fontos megjegyezni, hogy a Biblia történeti, és nem vallási vonatkozásairól beszélek!) Ugyanez mondható el Hérodotoszról is, aki ugyan sok esetben kortársa volt az általa leírtaknak, sőt számos helyet fel is keresett, információi mégis igen gyakran megbízhatatlanok. Mindkét esetben elsőbbséget kell(ene) biztosítani a kortárs, és az adott hely valós viszonyait ismerő beszámolóknak.

A történeti kutatásokhoz elengedhetetlen a különböző segéd- és társtudományok felhasználása. Előbbi kategóriába azon tudományok tartoznak, melyek kifejezetten a történeti vizsgálódások során alakultak ki, jórészt a közép- és kora újkorban, elsősorban az akkori igényeknek megfelelően. Ide sorolható többek között a felirattan (epigráfia), oklevéltan (diplomatika), éremtan (numizmatika), a régi írásokkal foglalkozó tudományág (paleográfia), az időszámítás története (kronológia), a történeti földrajz.⁸ Társtudományok azok az önálló tudományágak, melyek vagy nagyon korán önállóvá váltak, vagy az élet teljesen más területét kutatják. Így tkp. bármely hasznos információt szállító diszciplína társtudománynak számít, leggyakrabban mégis a közeli tudományágak, mint a régészet, filológia, művészettörténet járulnak hozzá egyes kérdések tisztázásához. Emellett a korunkra jellemző interdiszciplinaritás is megfigyelhető, tehát a közgazdaságtan, szociológia, pszichológia, antropológia, számítástechnika, statisztika eredményei és módszerei rég meghonosodtak a történettudományban is. A fentiek miatt megfigyelhető, hogy nagyon kevés történésznek nincs másik végzettsége: az ókor iránt érdeklődők pl. a régészet, klasszika-filológia, assziriológia, egyiptológia stb. közül választanak, a közép- és kora újkorral foglalkozók régészet vagy levéltár szakon végeznek leggyakrabban, az újkor és főleg napjaink történetének kutatói a levéltár mellett a politológiát, muzeológiát, médiát részesítik előnyben, de gyakori köztük a közgazdász végzettségű is. Emellett területi érdeklődéstől függően gyakoriak a különböző nyelvek, és az egyes országokkal, régiókkal foglalkozó tudományágak (indológia, sinológia, afrikanisztika, latin-amerikai stúdiumok stb.) tanulmányozása is.

A történelemhez mindenki ért? Miről ismerhető fel, mi NEM történettudomány?

„Fiatal korom óta találkozom gimnáziumi tornatanárok, főkönyvelők, gépészmérnökök stb. sorával, akik mind megfejteni akarják a magyar őstörténet alapkérdéseit, miközben az azokkal foglalkozó tudományok egyikének alapjait sem ismerik. Azóta foglalkoztat, hogy mi indíthatta, indíthatja őket (a felsorolt foglalkozásúak alatt egy-egy családtagomat [is] értem) erre, hogyan képzelhették, képzelhetik, hogy egy tudományos problémához mindennemű képzettség nélkül egyáltalán hozzászólhatnának? A szervetlen kémia, a kombinatorika, az épületstatika, a nefrológia stb. tudományához miért nem merészelnek ugyanilyen szakértelemmel hozzászólni?! Attól tartok, hogy azért, mert azoknál már a legelső másodpercben: talán már a cikk címének vagy legelső mondata olvasásánál nyilvánvaló volna a hozzáértésük teljes hiánya, míg ezekben a bölcsésztudományokban olyan szép magyar mondatok sorjáznak egymás után, amelyek minden szava specializáció nélkül is érthető és még tartalmilag is tökéletesen felfogható - csak éppen a mindazok mögött rejlő adattömeg, az azok felhasználásának és egymáshoz kapcsolásának a módszertana ismeretlen előttük.”

Bálint Csanád régész írta e sorokat egy alább teljes egészében belinkelt lektori jelentésében. Az idézetben sok minden megtalálható, ami a dilettáns történészkedőket jellemzi: szakképzettség és módszertani ismeretek nélkül hangoztatják hajmeresztő ötleteiket, csupán azért, mert e szakma, a bölcsésztudományok többségéhez hasonlóan, jórészt közérthető szaknyelvet használ. Ehhez járul a tudományetika szabályainak felrúgása, gyakran nem ismerete. Mielőtt tételesen felsorolnánk az áltudományos nézetek ismertetőjegyeit, érdemes megnézni egy paradigmatikus esetet, mely sajnos szintén jellemző napjainkra.⁹

2004 elején egy akadémikus tartott előadást a magyar őstörténetről az MTA Történettudományi Intézetében. Ebben eddig nincs semmi meglepő – csakhogy az előadó nem a történelem, régészet, nyelvészet, néprajz, tehát az érintett területek valamelyikéből lett akadémikus, hanem mikrobiológiából, ökológiából és környezettudományból. Előadásában nem ezen tudományágak adalékait ismertette, hanem teljes őstörténeti rekonstrukciót kísérelt meg, ahogy az egy História-beli összefoglalásban olvasható:

A magyar őstörténet-kutatás új távlatai? (Farkas Ildikó)

Az előadás után azonnal hozzászólt egy, a témát évtizedek óta kutató, és több könyvet megjelentető akadémikus, aki elemi módszertani és szakirodalmi ismereteket hiányolt. Kritikájának egy része megjelent ugyanabban a folyóiratban:

Róna-Tas András: Az őstörténet-kutatás vitatott kérdéseihez

Erre röviden válaszolt a megtámadott:

SZABÓ ISTVÁN MIHÁLY: Őskőkori európai eredetű-e a magyar nép?

E feleletre azért nem térek ki, mert minden, amit és ahogy a szerző leírt benne, megtalálható a későbbiekben. Ezen előadásra alapozva ugyanis a fenti előadó elképzeléseit könyvben is megjelentette, melyet egy, a nevében egyetemi kiadó hozott forgalomba. A könyvnek megjelent egy alapos recenziója a Magyar Tudományban:

Simon Zsolt: Iam proximus ardet Ucalegon

Ezt követően a fejlemények váratlan fordulatot vettek. A könyv szerzője ugyanis válaszolt a recenzióra, ám e felelet stílusa és tartalma annyira elütött a tudományos életben megszokottól, hogy a lap főszerkesztője felkért két lektort a válasz értékelésére, lehetőséget adott a recenzensnek egy rövid reagálásra, és ő maga vezette fel a vitát. Az alábbi linkeken olvasható valamennyi hozzászólás (az egyik lektori jelentésben található a fejezet elején idézett részlet is):

A főszerkesztő megjegyzése

Szabó István Mihály: Magyar őstörténettudomány: kritikai ambíciók szaktudományi alapismeretek nélkül - válasz Simon Zsoltnak is

Bálint Csanád: Lektori jelentés

Honti László: Lektori vélemény

Simon Zsolt: Válasz Szabó István Mihálynak

Nem véletlenül időztem ilyen hosszan e vitánál. Egyrészt tetten érhető egy hazánkban egyre gyakrabban megfigyelhető, igen elszomorító jelenség: műszaki értelmiségiek, orvosok szólalnak meg, írnak könyveket a magyar nyelv rokonságáról, népünk őstörténetéről, a (középkorban még érthetően) rokonainknak tekintett szkítákról, hunokról, és mindezt úgy, hogy az érintett szakmák alapvető fogásaival sincsenek tisztában, és ugyanennyire tájékozatlanok a szakirodalomban is. E tevékenységük során nem mulasztják el kitenni nevük elé a doktori címet, jelezni esetleges akadémiai tagságukat, a gyanútlan olvasóban azt a benyomást keltve, hogy hozzáértő ember művét veszik kézbe. Nem tudom, lehet-e szabályozni a tudományos címek használatát; a humán tudományokon biztosan sokat segítene, ha ezeket mindenki csak saját területén használhatná. Félreértés ne essék, nem az egyetemi diplomát hiányolom, hanem a módszereket és az ismeretanyagot, amit ezen szakmák elsajátítása során szerezi lehet. Amíg egy neves rajzfilmkészítő vagy rockzenész esetében (mindkettő valós személy) e tájékozatlanság még érthető, addig egy egyetemet végzett, a tudományosság kritériumait elsajátító embernél ez a tudomány elárulását jelenti.

A másik ok, amit már említettem, az eset paradigmatikus volta: a bírált könyvben és a recenzióra adott válaszban szinten minden megtalálható, ami a történelemben áltudománynak számít. Lássuk tehát, miről ismerhetők fel a tudománytalan nézetek!

• Tudósfórumok helyett nyilvánossághoz fordulás. E jelenség nem történelem- vagy humánspecifikus, mindenféle áltudományra jellemző. Megfigyelhető, hogy az Atlantisz- és UFO-hívők, a sumer-párthus-szkíta-hun-avar-magyar kontinuitás szószólói, a holokauszt tagadói stb. sosem szakfolyóiratokban, esetleg tudományos konferenciákon állnak elő nézeteikkel, és főleg, nem egy-egy részterületet kutatnak, hanem egyből könyvet jelentetnek meg, a médiában nyilatkoznak, illetve egymásnak szervezett fórumokon adnak elő. (A fenti eset ebből a szempontból kivételt jelent, hiszen az MTA Történettudományi Intézetében került sor az előadásra, ám hamarosan megjelent a teljes könyv is.)

• Túl széleskörű tájékozottság megfelelő képzettség nélkül. Szintén feltűnő jellegzetesség, és amiért különösen veszélyes: az érdeklődő nagyközönség számára meggyőzőbbnek és hitelesebbnek tűnik a valódi szakemberek véleményénél. Minden hasonló műben találkozhatunk történeti, régészeti, nyelvészeti, néprajzi, vallástörténeti, antropológiai, genetikai stb. érvekkel, ráadásul ezen tudományágak több területével is. Egy esetleges történeti vitában egy szakember csak ahhoz szól hozzá, amihez ért, az áltudós pedig kedvére ugrálhat a tudományágak között, azt a látszatot keltve, hogy íme, egy sokoldalú, rendkívül felkészült és tájékozott, az új gondolatokra nyitott ember áll szemben egy szakbarbárral, akinek maximum néhány részlettel szembeni akadékoskodásból áll a szakértelme. Nem véletlenül szólt hozzá pl. a kitalált középkor kérdéséhez annyi különböző szakember: különböző területekkel foglalkozó történész, régész, jogtörténész, csillagász mutatta ki a sikerkönyv szerzőjének általános tudatlanságát.¹⁰ Ugyanezen okból kellett egy, a legkülönbözőbb ókori civilizációk szövegeiből kozmikus katasztrófákat kiolvasó, és többek között bibliai történéseket így magyarázó népszerű könyvről szimpóziumot tartani, melyen humán- és természettudósok egyaránt részt vettek.¹¹

• Érzelem és tudomány összekeverése. E jelenség különösen jellemző a történelem vitás vagy kényes kérdéseinek tárgyalásánál. Minden nemzetnél megfigyelhető, hogy múltjának kínos pontjaival nem szívesen néz szembe, ezért a probléma a „hivatalos” történetírásban is létezik, azon kívül pedig mindennapos. Előbbi esetre jó példa az örmény népirtás, ami a hivatalos török álláspont szerint nem történt meg (vagy legalábbis nem úgy), utóbbira a legismertebb a holokauszt tagadása, mely főleg az antiszemitizmusból, kisebb részben a rossz lelkiismeretből táplálkozik. Ez esetekben még a kutatók szemének élessége is elhalványul, a dilettánsok pedig a nyilvánvaló tényeket is letagadják vagy meghamisítják, esetenként a bizonytalan részletkérdéseket felnagyítva kérdőjelezik meg az események megtörténtét vagy az elfogadott álláspont létjogosultságát.

• Hazaszeretet mint tudományos érv, egyetemes és magyar tudományok, gondolkodásmód egymásmellettisége. Az előbbi pont magyar alesete. Ahogy a bevezető fejezetből is kiderül, senkinek nem jutna eszébe, hogy Namíbiában, Új-Zélandon vagy Guatemalában más lenne a másodfokú egyenlet megoldóképlete, máshogy működnének Newton gravitációs törvényei vagy a Maxwell-egyenletek Romániában, mint hazánkban. Ugyanakkor a történelem sok közös eseményét egész máshogy értelmezik a Kárpát-medence különböző országaiban. Ebből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a magyar történelem, a magyar nyelv, irodalom, „lelkiség” (akármit is jelent ez) megértéséhez sajátosan magyar út vezet, és a világon másutt használt szakmai fogások nem alkalmasak erre.¹² Ahogy a fenti esetből is látható volt, van, aki már azt is nemzete elárulásának tekinti, ha valaki a magyar nyelvet a többi nyelvvel egyenrangúnak vélve, a világon mindenütt használt nyelvészeti módszerekkel vizsgálja. Így fordulhat elő, hogy egy nem akkreditált magánegyetem „magyarságtudományt” tanítva alternatív tudományról, megközelítésről beszél, és többek között Mezopotámia történetét, valamint ékírást oktat!¹³

• Hit és tudomány összekeverése. A fenti két ponttal rokonítható, ám nem csak a történettudományban jelenik meg, hanem minden olyan területen, ahol hit és tudomány eltérően nyilatkozik. Ilyenek az evolúcióval kapcsolatos viták, a kreacionizmus és az intelligens tervezés felvetése, a torinói lepellel kapcsolatos spekulációk, Jézus életének újraírása. Ez utóbbi esetben honfitársaink is jeleskednek, Jézust pártosnak (= párthus), azaz végső soron magyarnak vélve. Szomorú mellékszála ezen érvelésnek, hogy néhányan azért tartják a magyarokat e néhány évtizede konstruált „ősvallás” letéteményeseinek, mert szerintük a világ csak a zsidóság által eltorzított változatot ismeri.¹⁴ Szintén e jelenséggel magyarázható a Bibliába kódolt üzenetek „megfejtése”, mely napjaink eseményeiről is előre „tudósítana”.¹⁵

• Idő- és térbeli korlátok teljes figyelmen kívül hagyása. Jellemző a szakmában járatlan búvárkodókra, hogy minden földrészről, a legkülönbözőbb korokból bizonyítékokat találnak elképzeléseikre. Így válhatnak az egyiptomi és mexikói piramisok, a mezopotámiai domborművek és pecséthenger-ábrázolások, Stonehenge, a Nazca-vonalak stb. az atlantiszi vagy földönkívüli civilizáció megdönthetetlen „bizonyítékaivá”, így lesznek a sumerek, egyiptomiak, etruszkok, kínaiak, maják, inkák stb. a magyarok leszármazottai, rokonai, elődei (munkája válogatja, épp melyik…), ahogy a fenti linkeken is olvasható.

• Összeesküvés-elmélet. Szintén mindenféle áltudományos nézet jellemzője, hogy híveik szerint világra szóló felfedezéseiket egy befolyásos csoport elhallgatja, ők magukat üldözik és kirekesztik a tudományos életből. E befolyásos csoport a mindenkori áltudománytól függően más és más, hol az olajlobbi (vízhajtású autó), hol a vezető országok kormányai (UFO-látogatás), hol a cionista világösszeesküvés (holokauszt-tagadás), hol a koraközépkor vezető hatalmasságai (kitalált középkor), hol a Vatikán, illetve a teljes kereszténység (Jézus igazi élete, leszármazottai, illetve Jézus párthus-magyar volta és az igazi ősvallás), hol a hazánkat uraló Habsburgok, majd a szovjetek és lakájaik (népünk igazi őstörténete, nyelvrokonsága).

• Jelen visszavetítése a múltba. Az igazság kedvéért előre le kell szögezni, hogy e hibát gyakran a történészek is elkövetik. Ez az a pont, ahol a politika is igen gyakran beleszól tudományba: „… mindannyian egy adott jelen társadalmi-politikai struktúrájában élünk, és általában ez a jelen teszi fel azokat a kérdéseket, amelyekre a történésznek, a maga szakmai eszközeivel, lehetőleg pontos választ kell adnia. A baj nem is abból származik, ha a jelen teszi fel a kérdéseket, hanem abból, ha a válaszokat is az próbálja előre megszabni. Tehát abból, ha a politika üstökön ragadja a történészeket, és emóciókkal vagy hatalmi eszközökkel arra kényszeríti őket, hogy saját céljainak, propagandájának legyenek eszközei. Itt kezdődik a múlttal való önkényeskedés, amely azután, végső fokon, elkerülhetetlenül visszaüt magára a jelenre is.” – írta Kosáry Domokos egy könyve bevezetőjében.¹⁶ Ő ugyan csak a politikát említette mint veszélyforrást, ám más esetekben is megfigyelhető ez a fajta gondolkodásmód. Így lesz különböző népeknek „nemzettudata” már az ókorban is, így lesz a klasszikus Athén a modern demokráciák mintaképe – de ugyanígy lesznek a korai sziklarajzok figuráiból űrhajósok, Marduk isten szimbólumából, az ásóból rakéta stb.

A fenti árulkodó jegyek mellett számos érvelési hibával találkozunk, talán az alábbi három a leggyakoribb az áltudományos történelmi nézetekben:¹⁷ 

• Argumentum ad populum. Nemcsak az áltudományban, hanem az élet minden területén megfigyelhető érvelési hiba, mely egy nézetet annak népszerűségével kíván igazolni. Leggyakrabban a magyar őstörténet átköltői hivatkoznak arra, milyen sokan nem fogadják el a finnugor nyelvrokonságot, és vallják rokonainknak a hunokat, szkítákat, avarokat.

• Argumentum ad hominem. Szintén általános érvelési hiba, mely nem az adott érvet, hanem az azt képviselő személyt támadja. Maradva a magyar őstörténetnél, a tudomány képviselői így válnak nemzetietlenekké, idegen érdekek kiszolgálóivá, sőt hazaárulókká, ahogy a fenti vitában is látni lehetett.¹⁸ Ezzel együtt néhány nyelvészünk idegen származása is vörös posztó, így Hunfalvy Pált gyakran Hunsdorferezik, a radikálisabbak még a török rokonságot hirdető Vámbéryt is Bambergerezik (ugyanezen embereknek soha nem jutna eszükbe Petőfit Petrovicsozni vagy Puskást Purczeldezni, és valamennyi aradi vértanúnkat egyformán gyászolják).

• Non sequitur. Megint egy általános hiba: az adott megállapítás nem következik az előző állításból. Abból, hogy nem ismerjük pontosan az evolúció menetét, nem következik, hogy a faji változatosság egy intelligens tervező műve. Abból, hogy a sumer nyelv kihalt az i.e. 2. évezred elején, nem következik, hogy az ezt beszélő népesség Mezopotámiából a Kárpát-medencébe vándorolt volna (vissza). Abból, hogy a piramisok építésének technikája nem teljesen tisztázott, nem következik, hogy egy földön kívüli vagy atlantiszi civilizáció alkotásai, és a példák vég nélkül sorolhatók.

 A fenti két fejezet után talán könnyebb megválaszolni, mi számít a történettudományban hiteles véleménynek, és mi nem. Ha valaki jelentős részben eredeti forrásokra támaszkodva, megbízható szakirodalmi háttérismerettel, a tudományos vitát vállalva állít valamit, akkor érdemes az illető véleményét figyelembe venni, akár egyetértünk vele, akár nem. Sokféle interpretáció létezik tehát, de nem magyarázható tetszőlegesen minden a történelembe. A történésznek állításait forrásokkal kell alátámasztania, és egyetlen fontos tényt sem hallgathat el.¹⁹ Épp a sok „hozzáértő” fellépése, médiaszereplése miatt azt kell mondanunk, hogy a történész- vagy egy rokon humán területen szerzett diploma hiánya szintén óvatosságra intő jel – nem a papír, tehát a tekintély tisztelete, hanem az ily módon megszerezhető tudás miatt. Egyetértek azokkal, akik a történészszakma feladatának tartják a szórakoztatást, pontosabban a szórakoztatva tanítást is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy érdekesen megírt történelmi ismeretterjesztő munkára ugyanolyan szabályok vonatkoznak, mint egy (akár történelmi) regényre. 

Mi a teendő? 

Ahhoz, hogy visszaszorítsuk a történelemben előforduló áltudományos nézeteket, véleményem szerint két fő területen kell változást elérnünk.

Az első terület a felvilágosításé. E téren gondjaink azonosak a természettudományok képviselőivel. Mind az általános, mind a középiskolákban hiányzik az egyes tudományterületek módszertanának oktatása, így a tanulók csak a kész eredményeket kapják meg, s nem látják, mennyi munka, és főleg, milyen egymást követő lépések vezetnek a tankönyvekben leírtakhoz. Nagyon fontosnak tartom a visszajelzést: bármennyire is alapos sok tanár, az iskolából kijőve a végzettek jelentős része az áltudományokban keres menedéket vélt vagy valós problémái elől. Valamilyen formában tehát tudatni kellene a pedagógustársadalommal, a megfelelő oktatási szervekkel, hogy a képzés kimenete közel sem megfelelő, az iskolák nem vértezik fel a diákokat a Carl Sagan által „rászedésgátló segélycsomagnak”²⁰ nevezett képességekkel, melyek a szkeptikus gondolkodás alapjait jelentik.

A felvilágosításhoz tartozik a tudományos ismeretterjesztés is. Bár két történelmi ismeretterjesztő folyóirat is létezik (História, Rubicon), és számos nagyközönségnek címzett művet írtak, e téren még mindig sok a tennivaló, főleg az áltudományos nézetek területeit, tehát a magyar őstörténetet, a sztyeppei vándornépeket, és az ókori Közel-Keletet tekintve. A remélhetőleg mielőbb megírandó könyvekben okvetlenül ki kell térni az adott szakterületek módszertanára, valamint néhány szóban az áltudományos nézetekre és azok tarthatatlanságára is. E téren még mindig megszívlelendő egy 1978-ban megjelent recenzió néhány mondata, melyben egy etruszkokkal foglakozó dilettáns művet szedett ízekre az etruszkológia egyik legnagyobb képviselője: „Tudomásul kell vennünk, hogy a szaktudósokat legtöbbjük korlátoltsága, nagyképűsége, tudományuk lényeges kérdései iránti közömbössége, az írásos megformálás iránti érzéketlensége, a mondanivaló hiányát adatok és szakkifejezések halmazával pótolni igyekvő olvashatatlansága diszkreditálta a történelem és művelődéstörténet iránt nem szakember-szinten érdeklődők körében. Tudomásul kell vennünk, hogy ez az ítélet nem jogtalan. De ez nem jelenti azt, hogy a tudatlanság már önmagában, minden egyéb pozitív kvalitás nélkül is fölötte áll a szaktudásnak.”²¹

A másik területen sokkal nehezebb eredményt elérni. Köztudott, hogy válsághelyzetekben megnő a misztikum iránti fogékonyság, így a jelenlegi világgazdasági válság kifejezetten jól jön az asztrológusoknak, ufológusoknak és csodadoktoroknak. Hasonlóan felerősödik a múltba, különösen a dicső múltba fordulás is, és nem számít, hogy e dicső múlt mennyire valós. Elmondható, hogy a magyar társadalom mintegy 150 éve folyamatos válsághelyzetben van (egyébként hasonlóan más közép- és kelet-európai nemzetekhez, de ennek taglalása messzire vezetne). A történelmi Magyarországon kisebbségbe került nemzet kétségbeesetten próbálta elsőségét igazolni, s érvei közt az ősi, nagy népekkel való rokonság korán szerepet kapott. Ezzel magyarázható a nyelvrokonságról szóló ugor-török háborút követő széleskörű érdeklődés, melynek során, talán nem túlzás ezt mondani, végzetes szakadás történt a tudomány képviselői és a közvélemény között. Ezt követően Trianon, majd a diktatúrák sokkja, illetve az emigrációs lét kilátástalansága okozta a múltteremtő ábrándok népszerűségét. Hiába bizonyosodott be a szkíta-hun-magyar kontinuitás tarthatatlansága, a finnugor nyelvrokonság igazsága, a közvélemény e tudományos tényeket a mai napig ellenszenvvel fogadja, és örömmel veszi újabb és újabb neves „rokonok” felbukkanását. Ehhez járul most már a pilisi szívcsakra hirdetése is, mely nézeten keresztül aggasztóan egyesül az áltudományok több ága. E sajátosan magyar jelenségeket felerősíti az az általános európai lelkiismereti válság, mely legszélsőségesebben a holokauszt-tagadásban nyilvánul meg. Megfigyelhető, hogy hazánkban nagy az átfedés a holokauszt-tagadók vagy azt relativizálók („A magyarság is sokat szenvedett!”), és a népünknek minél dicsőbb és egyedibb múltat, illetve rokonságot követelők között.²²

Ezen együttes jelenségek érthetővé teszik, hogy miért nem kell Nyugat-Európa szkeptikus társaságainak történeti és nyelvészeti kérdésekkel foglalkozniuk: bármennyire népszerűek is Erich von Däniken vagy Heribert Illig művei, összességében mégis marginális jelenségekről van szó, és senkinek nem jutna eszébe az ottani akadémiák ajtaján dörömbölni, hivatalos elismerést követelve. Ahhoz, hogy ez hazánkban is így legyen, a sérült nemzettudatot kell gyógyítani. Ez igen összetett feladat, és az életszínvonal emelése szükséges, de nem elégséges feltétel. Emellett – többek között – az általános műveltség színvonalának emelése, a környezettudatos nevelés (ide értve a valós és szellemi környezetet) jelenthet megoldást. Ha néhány év(tized?) múlva a sörreklámban nem a mákos gubára és a szép nőkre lesz büszke a szimpatikus magyar ifjú, hanem arra, hogy Magyarországon kisebbségben lesznek azok, akik csak egy idegen nyelvet beszélnek, hogy nem kell alapvető könyvekért, folyóiratokért külföldi könyvtárakba járni, sőt a mi tudomány- és oktatáspolitikánkat irigylik világszerte, hogy nálunk hódítanak legkevésbé az áltudományok – akkor a hamis hősi múlt miatti melldöngetők csakugyan nem lesznek többen egy maroknyi futóbolondnál.

Irodalom

Lábjegyzetek