Kétségtelen, hogy ebben a pillanatban is a világon több tízmillióan abban reménykednek, hogy a következő lottósorsoláson pont az ő számaikat fogják kihúzni. Sokan közülük tudják, hogy a főnyereményre vajmi kevés esélyük van, mégis hétről hétre kiadnak egy kisebb-nagyobb összeget azért, hogy hátha „bejönnek a számok”. Miért teszik ezt? Mi készteti ezt a rengeteg embert arra,hogy olyasmiben reménykedjenek, amire reális esélyük nincs? És mennyi az annyi; mik is az esélyek? És mi van az érem túloldalával: azokkal a nyertesekkel, akiknek sikerült a lehetetlen és mindenféle mágikus magyarázatokat találtak szerencséjükre? Lottózás – ahogy egy szkeptikus látja.

(Ebben a cikkben elsősorban a hagyományos ötöslottóról lesz szó, de néhány konkrétumtól eltekintve bármelyik más egyszerű szerencsejátékról is írhatnánk.)

Először ismerjük meg Jim történetét! Jim egy szegény családban felnövő afroamerikai srác. Anyja „vallásosan” lottózott, és abban reménykedett, hogy egy vonzás törvénye nevű New Age filozófia által „bevonzza” a szerencsét és egy nap elviheti főnyereményt. Jim ebben nem hitt, és össze is veszett az anyjával emiatt. Amikor az anyja mégis elvitte a főnyereményt, Jimnek is megváltozott a véleménye. Úgy tűnhet, az anyjának igaza van és a vonzás törvénye működik. Jim és anyjának történetén keresztül meg lehet érteni, hogy mi vonzza az emberek a lottózókba, és hogy hol téved Jim, amikor a szerencséjük jobbra fordulását a vonzás törvényével magyarázza. 

„A lottó a szegények adója” – hangzik a bölcselet, amivel nehéz vitatkozni. Persze nemcsak a társadalom alsóbb rétegei lottóznak, de az biztos, hogy az USA-ban a 12.400 dollár/év alatt keresők a jövedelmük átlagosan 5%-át lottóra költik. Összehasonlításképpen: 2014-ben az amerikai kormány a létminimum összegét egy négyfős család esetében 23.850 dollár/évnél húzza meg (angol Wikipedia). Sajnos, releváns magyarországi adatokat nem találtam, de elég valószínű, hogy nálunk sem sokkal másabb a helyzet. Texasban a lottóláz már akkora terhet jelentett a legszegényebb rétegekre, hogy az NAACP (National Association for the Advancement of Colored People – egy történelmi jelentőségű afroamerikai polgári jogi szervezet) megpróbálta betiltatni azt. Vajon miért pont azok költenek leginkább szerencsejátékra, akiknek pont hogy jobban meg kéne fontolniuk a havi költségvetést?

A válasz természetesen közhelyszerű: ez a legkézenfekvőbb módja annak, hogy kimásszanak a már-már kilátástalan anyagi helyzetükből. Egy 2006-os felmérés szerint a középiskolai végzettséggel rendelkező amerikaiak 30%-a a lottót tartja legalkalmasabbnak arra, hogy kilábaljanak a szegénységből. Ez a számadat beszédes, de a „miért?” megválaszolásához egy lépéssel sem visz közelebb. Nézzük meg, mit mond a pszichológia a lottózás és a szegénység kapcsolatáról!

2008-ban a Carnegie Melon University kutatói elvégeztek egy érdekes kísérletet. A résztvevőket három csoportra osztották. Az elsőben lévők bizonyos időközönként 1 dollárt kapnak és eldönthetik, hogy vesznek-e rajta lottószelvényt. A másodikban a csoporttagok már 5 dollárt kapnak, és eldönthetik, ebből az öt dollárból hány szelvényt vesznek. Egy harmadik csoport tagjai ugyanúgy 5 dollárból gazdálkodhatnak, de nekik a mindent-vagy-semmit alapelv szerint kell dönteniük: vagy megtartják a pénzt, vagy mind az öt dollárból szelvényt vesznek. Az eredmény: azok, akik csak egy dollárt kapnak, kétszer annyi szelvényt vettek, mint az öt dollárból gazdálkodó,  második csoport. A harmadik csoport 87%-a inkább nem kockáztatott, és megtartotta a pénzt. Ennek az az oka, hogy az 1 dollár az szinte olyan kevés, hogy az emberek észre sem veszik. Ezt hívják mogyoró-effektusnak (peanuts effect). Az 5 dollár már nem olyan kicsi, tehát ezt a pénzt már megfontoltabban kezelték, különösen akkor, amikor azzal a dilemmával szembesültek, hogy vagy mind az 5 dollárt megtartják, vagy mindet lottóra kell költeniük. 2012-ben a Camelot Group (kb. az Egyesült Királyság Szerencsejáték Zrt.-je) úgy tudta egyötöddel növelni a bevételeit, hogy az embereket arra buzdította, hogy többet, de kisebb összegekben játszanak.

Egy jegy megvásárlásakor az ember nem hosszú távú számításokat végez, hanem csak annak az egy jegynek az kiadás-potenciális bevétel lehetőségeit nézi. Magyarul: inkább hiszi azt az ember, hogy pár száz Ft-ot fektet be egy több százmilliós nyeremény reményében, minthogy végiggondolná, hogy megérte-e 10 éven keresztül lottózni. Mivel ez a belátás hiányzik, garantált, hogy aki már elkezdett lottózni, az egyhamar nem fogja abbahagyni – a szerencsejáték-forgalmazók nagy örömére. Erre akkor volna esély, ha az ember átélne egy hosszabb sikertelenségi sorozatot. Ezért találták ki a kisebb nyereményeket: a ketteseket, vagy bármilyen más bónuszokat. Az ember akkor látja értelmét folytatni, ha néhanapján nyer egy keveset. „Legközelebb meglesz a hármas is!”

Gondtalan élet

Arra is érdemes kitérni, mi zajlik az ember fejében, miközben épp kitölti a szelvényt. Amikor leülünk kitölteni egy ötöslottó-szelvényt, az a feladat, hogy 90 számból ki kell választanunk 5-öt. Az 5 és a 90 olyan kicsi számok, amelyekkel a valóságban még találkozunk. Van elképzelésünk arról, mennyi az a 90, pl. magunk elé tudunk képzelni egy olyan százas papírzsebkendőt, amiből tízet már kivettünk. Amikor már jóval nagyobb számokról beszélünk, átugrunk egy érzékelési korlátot, amihez nem tudunk viszonyítani. Példának okáért, az ötöslottó főnyereményére az esélyünk 1:43 949 268. Tehát ha el akarjuk képzelni, milyenek a valódi esélyeink, végig kéne pörgetni a képzeletünkben 44 millió lottószelvényt, és be kéne látnunk, hogy abban reménykedünk, hogy a 44 millió szelvényből pont a miénk lesz a nyerő. Ezt nem tudjuk elképzelni, nincs olyan ember, aki erre képes lenne. A számot magát le tudjuk írni, meg tudjuk állapítani, hogy 8 számjegyű, de azt nem tudjuk érzékelni, hogy a valóságban mekkora ez a szám. Azt tudjuk mondani csak, hogy „sok”, „rengeteg” stb. A 6 és a 9 számjegyűekre is leírhatók a „sok”/„rengeteg”/miegymás jelzőkkel, pedig számtanilag ezerszeres a különbség! Viszont amikor ott ülünk bent a lottózóban, egy olyan ingerközeg vesz minket körül, ahol a kis, az ember által realisztikusan elképzelhető számok vannak jelen (5 és 90), ami azt a tévképzetet nyújtja, hogy nem is akkora feladat 90 számból 5-öt eltalálni. Nyilván attól, hogy milliós nagyságrendű számokat nem tudunk elképzelni, az emberek nagy része még sejti, hogy a nyerési esélyei igen csekélyek. Marad a vak remény, hogy hátha akkora szerencséjük lesz, hogy pont ők lesznek a kivételek.

Van, aki nem elégszik meg ezzel a csupasz „háthával”, és egy lépéssel tovább megy. Jim anyja a New Age-ben látta meg ezt a kapaszkodót.

Van olyan, aki meglátogatja a bangkoki 100 holttest fáját (Tree of 100 Corpses), egy szentélyt, ahol a legenda szerint a közelben történt halálos balesetek áldozatainak szellemeivel lehet kapcsolatba lépni. Így tett Kriengsak Konart is, aki elaludt a fa alatt, és álmában a szellemek a 45-ös számot súgták meg neki, amivel nyert. Mások inkább a balesetek helyszíneinek számmisztikájában keresik a tippeket – az időpontok, az áldozatok életkorai, rendszámok, útszámok, bármit érdemes feljegyezni, ami megjátszható a lottón!

Jimék azon kevesek egyike lettek, akik meg tudták ütni a főnyereményt. Mivel az anya nemcsak egyszerűen játszott, hanem minden nap órákon át meditált, hogy „bevonzza a bőséget”, ezért jön a kézenfekvő következtetés: a vonzás törvénye valós, nekik bejött, és őket már senki erről nem is fogja lebeszélni. Rendben, akkor az érvelés kedvéért tételezzük fel, hogy igazuk van. És mi van azokkal a tömegekkel, akik úgyszintén hisznek a vonzás törvényében, és nem nyernek? Mi van azokkal, akik hittek, de életük utolsó 30 évében csak kisebb nyereményeket vittek haza, és úgy temették el őket, hogy egy vagyont költöttek el lottószelvényekre? Jim anyja tudott valamit, amit senki más nem? Valószínűleg nem, de a vonzás törvényének magyarázó ereje van. A hit, hogy valami csodálatos történt, sokkal megnyugtatóbb, mint bevallani, hogy „Mázlim volt, na!”

Az ember olyan lény, aki nem szereti a bizonytalanságot. Nem jó bevallani, hogy valamit nem tud megmagyarázni, vagy hogy valami végtelenül valószínűtlen csak úgy, mindenféle külső segítség nélkül megtörténik (legyen szó valami pozitívról, mint például egy lottóötösről vagy valami negatívról, pl. egy természeti katasztrófáról). Az összefüggések szüntelen keresése nem újkeletű dolog, a késztetés egyidős az emberrel. Jobb túlélési stratégia olyan összefüggéseket találni, amelyek nem állnak fenn, mint olyanokat figyelmen kívül hagyni, amelyek valósak, és veszélyt jelenthetnek. Egy nagy horderejű eseménynél pláne adja magát, hogy egy egyszerű, de nagyszerű magyarázattal lássuk el. Ha még személyesen is érintettek vagyunk, akkor még inkább. Jiméknél ez a magyarázat a hosszú meditációk során bevonzott bőség, Kriengsak Konartnál meg a fában lakó szellemek. A többi lottónyertesnél ezek lehetnek különféle istenek, talizmánok, a csillagok állása, a számmisztika, kártyajóslás, miegymás.

Fortuna istennő

Ezek nagyszerű történetek, de nézzük meg a káprázattól megfosztott, rideg valóságot. Azt a valóságot, ahol az emberek döntő többsége úgy éli le életét, hogy a lottóba fektetett irdatlan pénzmennyiség sosem térül meg. Vajon, ha találunk 99 New Age-ben hívő nem-nyertest, akkor elmondhatjuk, hogy a vonzás törvénye csak az esetek 1%-ában működik? Vagy ha 999 szerencsetalizmánt hordó, „ez a medál egy nap gazdaggá tesz” emberrel beszélünk és az ezredik másnap elviszi a főnyereményt, akkor le tudunk vonni bárminemű következtetést a szerencsetalizmánokkal kapcsolatban? Ha a nem-nyertesek terebélyes halmazát figyelmen kívül hagyjuk, és csak azokkal a történetekkel foglalkozunk, amelyekben valaki valami nagyon nagyot nyert, akkor szükségszerűen hamis következtetésre jutunk. Ezt a pszichológiában megerősítési torzításnak hívják, azaz az csak azt vesszük figyelembe, ami megerősíti az eddig kialakult világképünket, és ennek következtében torzul a valóságérzetünk. Ez nem egy tudatos folyamat, mindnyájunk a saját előítéleteink áldozatai vagyunk, a kérdés csak az, mekkora mértékben.

Az ember akaratlanul is keresi a nagyszerűt, a hatalmasat, az elképzelhetetlent, ami teljesen rendben is van. Álmodozók nélkül aligha fedeztünk volna fel új kontinenseket, zajlott volna le két ipari forradalom, ismertük volna meg a csillagokat, vagy szálltunk volna le a Holdra. A vak szerencse más tészta, mert az elég egyszerűen leírható, megérthető a hétköznapi értelemben vett nagy számok törvénye által. Tudjuk, hogy attól, hogy valami nagyon valószínűtlen, az még megtörténhet és meg is történik. Ha belegondolunk, hogy az emberek naponta özönlik el a lottózókat a világ minden pontján és szelvények millióit adják le egyik napról a másikra, és hetente kap ez a rengeteg ember esélyt arra, hogy a nagyon valószínűtlen megtörténjen velük, elkerülhetetlen, hogy valakinek valahol kihúzzák a számait, és ha megkérdezzük, hogy minek köszönheti a nyereményét, valami olyan magyarázattal fog előállni, ami közel áll a szívéhez, hitvilágához. Jiméknél ez éppenséggel a vonzás törvénye volt, és aki hisz ebben, az gazdagabb lett egy jó sztorival. Ha azon a héten nem Jim anyja nyer, hanem a város túloldalán élő David, aki immár 15 éve a számmisztikától remélte sorsának jobbra fordulását, akkor a számmisztikusok tudnának rá hivatkozni bizonyíték gyanánt. Ha David nyert volna, abból az következne, hogy a vonzás törvénye nem működik, a számmisztika pedig igen?

Szkeptikus szemmel: nem, ebből nem következik semmi. Mivel borítékolható, hogy előbb-utóbb valakinek a számait egyszer valahol kihúzzák, felesleges bármilyen rejtélyes kozmikus erő befolyását feltételezni. Statisztikailag minden 44 millió szelvényből 1 nyer. Attól, hogy kiválasztunk néhány nyertest, és meghallgatjuk a csodálatos történeteiket, az még tény marad, hogy az összes többi játékos élethelyzeteit, reményeit figyelmen kívül hagyjuk. Ők azok a százmilliók, akik úgy élik le az életüket, hogy a lottóba fektetett pénzük soha nem térül meg, hiába próbálkoznak mindenféle trükkel, vagy fordulnak bárminemű ezoterikus tan felé. Az ő történeteiket is érdemes lenne latba vetni, ha teljesebb, objektívebb képet szeretnénk kapni a lottózásról.