A nagy változások eljövetelét nehéz előre látni. 1858 nyarán a nagynevű londoni Linné Társaságban – Charles Darwin és a feltalálótársnak tekinthető Alfred Russel Wallace távollétében – röviden ismertették a természetes szelekció elméletét. Az év végén a Linné Társaság elnöke így nyilatkozott:

"Az idei év nem hozott semmi olyan jelentős felfedezést, amely – hogy úgy mondjam – forradalmi áttörést jelentett volna a tudomány területén."

A következő évben aztán a Fajok eredete megjelenése megváltoztatott mindent…

Az ősi történet

Néhány száz évvel ezelőtt a legpontosabb becslés a Föld korára kevesebb, mint 6000 évet adott. 1654-ben, az Ótestamentum történetein alapuló számításai alapján James Ussher anglikán érsek az i.e. 4004. október 23. előtti szürkületet jelölte meg, mint a teremtés pontos időpontját. A kor tudománya is többé-kevésbé elfogadta ezt az értéket. A keresztény mitológia számot adott a világ, a Föld, az élőlények és az ember létrejöttéről és történetéről. A fizika, a csillagászat dinamikáról, időbeli folyamatokról, mozgásokról, erőkről értekezett – okokkal és okozatokkal foglalkozott. Ezzel ellentétben a biológia és a geológia leginkább leíró tudomány volt. Számot kellett adniuk arról, hogy mi minden létezik, de a történetet mindehhez a vallásos dokumentumok szolgáltatták.

A 19. század elejére azonban a geológia, a geográfia, a biológia rengeteg új ismeretet, adatot halmozott fel, amely a nagyon szűkszavú teremtéstani történeteknél sokkal részletesebb magyarázatot követelt. Miért van annyiféle élőlény? Ha minden élőhelyre az oda leginkább illő élőlények lettek teremtve, akkor miért van Afrikában strucc, Dél-Amerikában nandu, Ausztráliában pedig emu alapvetően ugyanolyan típusú területeken? Miért hasonlítanak a fajok bizonyos értelemben annyira egymáshoz, és más szempontból miért különbözőek? Miért passzol annyira egymáshoz Afrika nyugati és Dél-Amerika keleti partvidéke? Miért találunk mélyen a felszín alatti kőzetrétegekben élőlények lenyomatait? Miért különböznek azok az ismert élőlényektől? Miért tűnik úgy bizonyos kőzetek, sőt régi kultúrák épületeinek mállásnyomaiból, hogy öregebbek, mint hatezer év? Miért van az, hogy oly sok szempontból hasonlítunk az állatokra, elsősorban a majmokra?

Nem lett volna könnyű mindezekre a kérdésekre értelmes természetfeletti magyarázatot adni. Másrészről a mechanika tudománya már bemutatta, hogy a természetfeletti közvetlen beavatkozását nem feltételező tudományos módszertan sok esetben nagyon hasznos eszköz a világ történéseinek, mintázatainak vizsgálatára. A tudományos módszertan nem Isten tagadása volt, hanem az isteni világ leírásának eszköze.

Kétszáz évvel ezelőtt a felgyülemlett kérdések és ismeretek egy újabb, kibővített történetre vártak. A nagy kérdés az volt, hogy ezt a történet természetfeletti okoktól mentes lesz-e, vagy valamilyen módon rávezet minket Isten létének és munkálkodásának újabb bizonyítékaira?

Mi is Darwin érdeme?

Ma olyannyira Darwin nevéhez kötik az evolúció elméletét, hogy azt leginkább darwinizmusként említik. Nincs még egy tudományos elmélet, amely erre a sorsra jutott volna. Az általános tömegvonzás elmélete például nem newtonizmus, és a relativitáselmélet sem einsteinizmus. A fizikában ezek az izmusok nevetségesen hatnának, mert mindenki pontosan tudja, hogy a nevezett urak rendkívüli érdemei ellenére a szóban forgó elméletek messze túljutottak felfedezőik felismerésein. Természetesen a modern evolúcióelmélet esetében sincs másképpen. Ez a sajnálatos névhasználat hozzájárul mindazokhoz a félreértésekhez, amelyek az evolúcióelméletet nem tudományként, hanem ideológiaként próbálják értelmezni. A felfedezőket inspirálta világszemléletük, és az evolúció tényének feltárása természetesen jelentősen hatott az ideológiák fejlődésére, de a végeredmény, az elmélet igazságtartalma ezektől függetlenül vizsgálható és vizsgálandó.

Azzal, hogy a darwinizmus elnevezést helytelennek és károsnak tartom, nem Darwin hozzájárulásának értékét szeretném kicsinyíteni. Ha valaki, akkor Darwin megérdemli, hogy születésének kétszázadik évfordulóján, február 12-én emlékezzünk meg az evolúcióelmélet fantasztikus eredményeiről és jelentőségéről. Darwin volt az, aki hihetetlen tényanyag birtokában belehelyezte az elméletek szövedékébe azt a modult, amelytől azok hirtelen értelmet kaptak, összekapcsolódtak.

A pontosan 150 évvel ezelőtt publikált A fajok eredete természetes kiválasztás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása című könyve saját szavaival élve "egyetlen hosszú gondolatmenet". Érvek százait sorolja fel annak bizonyítására, hogy az élőlények közös ősből kiindulva, folyamatosan változva, újabb és újabb fajoknak életet adva jöttek létre. Ez, vagyis a szigorú értelemben vett "evolúció" (változás) nem saját találmánya. Előtte már többen, köztük nagyapja Erasmus Darwin, valamint Jean-Baptiste Lamarck is felvetették, de nem találtak rá arra a mechanizmusra, amely magyarázatot adott volna a fajok változására és a környezetükhöz való nyilvánvaló alkalmazkodottságukra. A Darwin által javasolt mechanizmus, a természetes szelekció elve az, amely ténylegesen újdonság volt. Gyakorlatilag vele egyidőben jutott el hasonló következtetésre Alfred Russel Wallace is, de Darwin tudományos tekintetben egyedülálló könyve nélkül még valószínűleg hosszú időnek kellett volna eltelnie ahhoz, hogy az elméletet elfogadják.

A természetes szelekció a tulajdonságok véletlen változásával, és a környezet egyáltalán nem véletlen irányú szelektáló működésével biztosítja azt, hogy az életkörülményekhez jól alkalmazkodó formák jöjjenek létre. Ez az elgondolás forradalmi volt, mert nem alapult semmiféle külső, természetfeletti beavatkozáson. Mindazonáltal Darwin számos olyan ismeretnek nem volt birtokában (genetikai, embriológiai, szövettani stb.), amelyek akkor direkt módon igazolták volna elméletét. Azért válhatott mégis sikeres elméletté, mert rengeteg függetlenül megfigyelt jelenségnek adott egyszerre értelmet.

A célszerűség problémája

Darwin a Cambridge-i Egyetem Christ Kollégiumában tanult, ugyanott, ahol fél évszázaddal előtte William Paley teológus is, aki a természet mintázatait megfigyelve arra a következtetésre jutott, hogy azok Isten közreműködésének egyértelmű bizonyítékai. A fiatal Darwinra nagy hatással volt Paley erről szóló könyve, a Természeti teológia.

Paley híres gondolatmenete a következő volt. Ha a pusztaságban sétálva egy követ látunk, egyáltalán nem csodálkozunk el rajta. De ha ugyanott egy órát találunk, óhatatlanul eszünkbe jut az órásmester, aki megalkotta. Az olyan bonyolult szerkezetek, mint az óra, vagy egy élő szervezet, amelyek nyilvánvaló célszerűséget mutatnak, egyértelműen utalnak értelmes létrehozójukra: az órásmesterre, illetve Istenre.

Paley komolyan igyekezett feltárni és cáfolni minden alternatív – természetfelettitől mentes – magyarázati lehetőséget. Elképzelte, hogy a szervek természetes fizikai folyamatok során a később betöltendő szerepüktől függetlenül alakulnak ki, és csak utóbb találnak rá arra a funkcióra, amelyre leginkább alkalmasak. Mindezt azonban csak az egyszerűbb szerkezetek esetében vélte lehetségesnek, az olyan bonyolult szervek kialakulásában, mint amilyen például az emberi szem, már nem. Lehetetlennek tartotta, hogy az egymásra épülő komponensek ilyen tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz, ha nem az előre elgondolt cél érdekében jöttek létre.

Megvizsgálta a "használaton-mellőzésen", vagy ahogy ma nevezzük, a szerzett tulajdonságok átöröklődésén alapuló lehetőségeket is. Ez már annak a valódi evolúciós elméletnek a csírája, amelyet Lamarck nevéhez kötünk. Paley azonban hosszasan és komoly érvekkel cáfolta ezt a forgatókönyvet is.

Paley, akinek gondolkodását – nyitottsága ellenére – mégiscsak átitatta a gondoskodó, jóindulatú és mindenható Isten célszerű működésébe vetett hit, fel se mert volna tételezni egy olyan pazarló, céltalan és értelmetlennek tűnő alternatívát, amelyet végül is fél évszázad múlva Darwin fogalmazott meg. A véletlen irányú és a többségében haszontalan változásokat minden generációban újra és újra kirostáló, hihetetlen pazarlással járó természetes szelekció már csak azért sem tűnhetett reális lehetőségnek a számára, mert az akkori ismeretekhez képest mérhetetlenül hosszú idő kellett ahhoz, hogy működjön.

Lassú forradalom

A 19. század első felére a geológia, a geográfia, a biológia, a meteorológia és az őslénytan területén felgyülemlett ismeretek új típusú magyarázatokat követeltek. A geológiai formákat vizsgálva és a jelenben észlelt földtani változásokat a múltra visszavetítve a geológusok egyre nagyobb időtávlatokról kezdtek elmélkedni. A földrajzi alakzatokat többé már nem tartották statikus képződményeknek. A Darwin által igen nagyra becsült Charles Lyell szerint a földtörténet régebbi koraiban ugyanazok a fizikai törvények alakították a felszínt, mint manapság. Ez az uniformitás elve, amelyet ma a kozmológia évmilliárdos időskálán és a belátható univerzum méreteiben is igaznak tart. Ebben az elgondolásban rejtve az is benne van, hogy a mai formákat nem valamiféle csodás beavatkozás (teremtés, özönvíz stb.) alakította ki, hanem a szél, a folyóvizek, az áramlások, valamint a Föld belső erői által kiváltott lassú, felszíni mozgások – emelkedések és süllyedések – hozták létre.

Noha ez a szemléletbeli változás nem köthető egyetlen névhez, a hatása nem kisebb, mint Kopernikuszé és Galileié, csak éppen a térbeli világkép helyett az időbeli volt az, ami megrendült. Mindkettő az Ótestamentum érvényességét kérdőjelezte meg, ez utóbbi mégsem találkozott a Galileiéhez mérhető ellenállással. Talán a nagyközönség már hajlamosabb volt elfogadni a tudomány eredményeit.

A Föld korának konkrét becslésére – az Ótestamentum helyett – a fizikát hívták segítségül. Az évszázad második felében William Thomson (a későbbi Lord Kelvin) 24-400 millió évre taksálta bolygónk életkorát abból kiindulva, hogy izzó állapotból ennyi idő alatt hűlt le a mai hőmérsékletére. Mások a Nap feltételezett életkorát véve alapul 20 millió évesre becsülték ugyanezt. Ma már tudjuk, hogy még a 400 millió év is alig tizedrésze a valós kornak, de a bibliai négyezer évhez képest már ez is nagyon hosszú.

A geológusok rendszeresen használták a kőzetrétegekben található fosszíliákat (ősmaradványokat) a rétegek azonosítására. Számukra azonban ezek inkább csak segédeszközök voltak, nem a kutatás önmagukban is érdekes objektumai. Azt, hogy a különböző rétegekben eltérő maradványok találhatóak, még Lyell is inkább a fajok változó gyakoriságával magyarázta, elutasítva ezzel azt a lehetőséget, hogy a jelenség a fajok átalakulásával lenne kapcsolatban.

Térben és időben

A biológusoknak azonban a fosszíliák időbeli mintázata mellett egy jelenkori térbeli mintázat is a rendelkezésükre állt: a biogeográfia, a fajok elterjedésének mintázata. Még egy ilyen ártalmatlannak tűnő téma vizsgálata is tabudöntögető eredményekhez vezethet:

"Hogyan lehet, hogy azok a fajok, amelyekről felteszik, hogy a Galápagos-szigeteken, nem pedig másutt teremtették őket, nyilvánvaló módon magukon viselik az Amerikában teremtett fajokkal való rokonságot? Semmi sincs az életfeltételeikben, a szigetek földrajzi karakterében, az éghajlatban, vagy az élőlények egyes osztályainak egymás közti arányaiban, ami nagyon hasonlítana a dél-amerikai part megfelelő viszonyaira. Valójában inkább tekintélyes különbségek vannak. Igen nagyfokú viszont a hasonlóság a Galápagos-szigetek és a Zöld-foki szigetek között, ami a talaj vulkanikus jellegét, az éghajlatot, és a szigetek méretét illeti. Mégis micsoda teljes és tökéletes eltérés van a lakóik között! A Zöld-foki szigetek lakói az afrikaiakra hasonlítanak, pontosan ugyanúgy, ahogy a galápagosiak az amerikaiakra. Az efféle tényekre a független teremtés elmélete alapján semmiféle magyarázatot nem lehet adni." – (A Fajok eredete, XIII. fejezet).

A Fajok eredete című könyvben Darwin hihetetlen mennyiségű tényanyag alapján mutatja be ezt a jelenségkört, amely arra utal, hogy a fajok terjedésük közben változnak és megfelelő körülmények között önálló változatokat, alfajokat, sőt fajokat hozhatnak létre. Darwin nem végzett kísérleteket, hanem – ugyanúgy, mint a természetfölöttit segítségül hívó vallások – a természetben megfigyelhető mintázatokra keresett "értelmes" magyarázatot, rendező elvet – de ő valóban talált is ilyet.

Elméletének erejét igazolja, hogy segítségével előrejelzéseket lehet tenni, és erre már a könyvében is találunk egy nagyon frappáns példát. Akkor már ismert volt, hogy a földrajzi akadályok (nagy vizek, hegységek, kontinensek) két oldalán egyébként hasonló élettérben gyakran találkozunk egymástól lényegesen eltérő fajokkal. A teremtés erre semmiféle magyarázatot se ad, de a fajok változékonyságával mindez nagyon jól összefér. Darwin azonban felfigyelt egy különös ellenpéldára is:

"...a Panama-szoros átellenes oldalain a halak körülbelül harminc százaléka mégis azonos – ez arra indította a természetkutatókat, hogy feltételezzék, a földszoros valaha nyitott volt." – (A Fajok eredete, XII. fejezet)

És valóban – ma már tudjuk, hogy Észak- és Dél-Amerikát csak húsz millió éve köti össze egybefüggő földsáv. Azelőtt csupán szigetek sorozata helyezkedett el a folyamatosan sekélyedő tengerszoroson, amely lehetővé tette a tengeri fajok szabad terjedését. Hasonló ellenőrzési, tesztelési lehetőségek sokasága igazolja az evolúcióelmélet helyességét azóta is.

A láthatatlan kéz

Darwin a természettudománytól független forrásokból merített ihletet elmélete kidolgozásához. Tudjuk, hogy Thomas Malthusnak az emberi populációk növekedéséről szóló tanulmánya döbbentette rá, hogy a szűkössé váló források miatt a természetben óhatatlanul versenynek kell kialakulnia a fajhoz tartozó egyedek között. Ugyanebben az időben – nem sokkal a nagy utazásról való hazatérése után – sokat olvasott a skót közgazdász, Adam Smith laissez-faire gazdasági elképzeléseiről is. A smith-i "láthatatlan kéz" úgy irányítja a dolgok menetét, hogy az végül globálisan optimális gazdasági eredményre vezet annak ellenére, hogy a résztvevők csak a saját érdekeiket veszik figyelembe.

Mindez rendkívüli hasonlóságot mutat a természetben zajló fajon belüli versengéshez. Ahogy Darwin látta, az egyedek véletlen változatai közül a szelekció, mint egy láthatatlan kéz, generációról generációra azokat részesíti előnyben, amelyek környezetükhöz jobban alkalmazkodnak. Így hosszú idő alatt végül olyan formák alakulnak ki, amelyek tervezettség, előrelátás (célszerűség) látszatát keltik – azonban valódi tervező közreműködése nélkül.

E kapcsolatnak köszönhetően nem csoda, hogy a természetes szelekció elméletét – mint már említettük – ideológiai alapokon kezdték kritizálni, illetve ideológiai indíttatásúnak igyekeznek beállítani. De ha a tudományos elméletek kialakulását, mint Darwin esetében, a társadalmi környezet befolyásolhatja is, valódi értéküket mégis csak az dönti el, hogy illeszkednek-e a természetben végzett megfigyeléseinkhez, vagy sem. Márpedig ebben a tekintetben Darwin elmélete rendkívül sikeresnek bizonyult. Sőt, a természetes szelekció algoritmusa, általánosságának és hatékonyságának köszönhetően még a társadalmi, gazdasági struktúrák fejlődésében is szerephez jut – nem véletlen tehát, hogy Darwin éppen Adam Smithnél bukkant rá.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy Paley felfogását kettős csapás érte. Az isteni célszerűségbe vetett hit már azon elvérzik, hogy ma tisztán látjuk: az élőlények felépítése valójában nem mutat se tökéletességet, se célszerűséget. Az előre tervezettség nyilvánvaló hiányának jeleit mutató anatómiai, biokémiai, viselkedésbeli formák ma annyira közismertek, hogy szükségtelen is felsorolni őket.

Paley mai követői számára azonban a keserűbb pirula az lehet, hogy a tökéletlenségek ellenére is ámulatba ejtő alkalmazkodás egy ténylegesen pazarló, céltalan folyamat során alakult ki. Ez még akkor is így van, ha sejtjük – ahogy erre már maga Darwin is figyelmeztetett –, hogy a természetes szelekció valószínűleg nem az egyetlen szereplő a fajkeletkezés és az alkalmazkodás menetében:

"Meg vagyok győződve arról, hogy a természetes kiválasztás volt a módosulások legfontosabb, ha nem is kizárólagos eszköze." (A Fajok eredete, Bevezető)

A bulldog, a herceg és az önző gén

Darwin nagyon nyíltan írt elméletének hiányosságairól. Nem tudta például megmagyarázni, hogy a kialakult változatosságok az idővel miért nem átlagolódnak ki, mosódnak össze. A megfigyelések mutatták, hogy ez valóban nem történik meg – több forma együtt él, eltűnt tulajdonságok visszatérnek –, de nem tudta a mögöttes mechanizmust megtalálni. A Darwinnal egy időben tevékenykedő Gregor Mendel kísérleti eredményeinek ismerete nagyon sokat segíthetett volna, de a szerzetes sajnálatos módon nem publikálta ezeket széles körben. Az ő általa kimutatott öröklődési "faktorok" – amelyeket ma leginkább a gén fogalmával lehet kapcsolatba hozni – magyarázatot adtak volna arra, hogy a tulajdonságok nem valami "folyadékszerű", keveredésre képes formában reprezentáltak az élőlényekben, hanem diszkrét csomagokban.

Ez egy technikai kérdés volt. Nagyon fontos ugyan, de nem annyira felkavaró, mint az önzetlenség problematikája. Hogyan alakulhatnak ki az olyan önzetlen viselkedésformák, mint a szülői gondoskodás, a segítségnyújtás, a szaporodásról való teljes lemondás egy végletesen önző folyamat során? Milyen értelemben lehet ez sikeres a természetben folyó harcban? A Darwin bulldogjának is nevezett Thomas Huxley annyira bízott a természetes szelekció erejében, hogy láthatóan nem ismerte fel, hogy itt tényleg komoly problémával áll szemben. 1888-ban megjelent A fennmaradásért folytatott harc, és ennek következményei az emberre című munkájában így ír:

"... a moralista nézőpontjából az állatvilág hasonló szinten van, mint a gladiátorviadalok. Az élőlények meglehetősen jól fel vannak készülve a harcra, ezért az erősebb, gyorsabb és ravaszabb fogja megélni a következő napi újabb összecsapást. A nézőknek nincs szükségük lefele tartott hüvelykujjal jelezni – amúgy sincs kegyelem."

Az ilyen, és az emberre vonatkozó hasonló megfogalmazások ellen emelt szót élesen a kor egy igen érdekes alakja – az orosz hercegi származású, anarchista nézeteiért többszörösen börtönviselt, végül nyugatra emigrált Peter Kropotkin. Szibéria távoli területein több geológiai kutatóexpedíción részt vett, és ezek során az élővilágban a szociális viselkedési formák, a kooperáció, a lemondás, az önzetlenség számos példáját figyelte meg. Szerinte Huxley ugyanabba a hibába esett – csak éppen ellenkező előjellel –, mint Rousseau, aki szerint a természet a béke és harmónia birodalma, amelyet csak az ember megjelenése rombolt szét. Nyilvánvaló azonban, hogy Kropotkin nem azért kritizálta Huxleyt, mert annak nézetei morális szempontból elfogadhatatlanok, hanem mert a természetben igenis létezik az önzetlenség, tehát egy jó elméletnek ezt is meg kell magyaráznia.

Nehéz lenne két különbözőbb embert elképzelni. Huxley a nyugati viktoriánus versenyszellem, Kropotkin a keleti preszocialista anarchizmus megtestesítője. Természetesen az életszemléletük különbözősége nyilvánul meg abban, ahogy a tudomány eredményeit interpretálják. Ez a termékeny szubjektivitás ötleteket, vitákat gerjeszt, de valódi megoldás csak tudományos módszerektől várható. A szükséges előrelépést a genetikai áttörés, Mendel korábbi eredményeinek "újrafelfedezése", valamint a matematika és a statisztika bevetése hozta meg.

A 20. század első felében egy statisztikus-genetikus triumvirátus – J. B. S. Haldane, Ronald Fisher és Sewal Wright – fogalmazta meg a populációk genetikájának matematikai alapelveit. Ezzel lehetővé vált a természetes szelekció lefolyásának matematikai modellezése, és folyamatosan követni lehetett a különféle tulajdonságokat kódoló gének gyakoriságának alakulását generációkon keresztül. Problémánk szempontjából a leglényegesebb eredmény az volt, hogy a számítások szerint az önzetlen viselkedések – amelyek hordozójuk saját túlélési esélyeit csökkentik – fennmaradhatnak, sőt elterjedhetnek a populációban, amennyiben kellő számú rokon túlélését támogatják. Az ezzel kapcsolatos elképzelések még ma is folyamatosan finomodnak, de az már biztosnak vehető, hogy a természetes szelekció elve nem ellentétes a természetben megfigyelhető önzetlen viselkedésformákkal. Nem állíthatjuk, hogy az erkölcsi és biológiai "érdekek" szükségszerűen egybeesnek, de látjuk, hogy Huxley elképzelésével szemben nem is feltétlen ellentétesek egymással. Az "önző gén" önzetlen viselkedésformákat kódolhat.

Az evolúciós történet

Az evolúcióelmélettel dolgozva folyamatosan „történetekkel” foglalkozunk. Azt igyekszünk kideríteni, hogy egy faj, egy szerv, egy sejtalkotó, egy viselkedési forma milyen lépéseken keresztül alakulhatott ki? Bizonyos esetekben az a célunk, hogy a konkrét folyamatot felderítsük. Máskor megelégszünk egy lehetőség felvázolásával, azzal, hogy „akár így is történhetett”.

A Miért fontos Darwin? című könyv szerzője, Michael Shermer egy interjúban így foglalja össze röviden a könyve címében feltett kérdést:

"Darwin azért fontos, mert egy olyan egységes elméletet adott a kezünkbe, amely segít választ adni arra, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, merre haladunk. Ez a mi történetünk, mesénk az eredetünkről és életünk értelméről. Ebben az értelemben ez akár egyféle mitológiának is tekinthető azzal az előnnyel, hogy ez egy tudományos történet, amely tesztelhető, és – ahogy kinéz – akár igaz is lehet."

(A Magyar Narancsban megjelent cikk majdnem pontos másolata)

Felhasznált irodalom