Orosz Ágnes írása

Azzal a fejjel gondolkozunk ma is, amit az evolúció a pleisztocéntől fogva kialakított bennünk. Vagyis kőkorszaki aggyal a kőkorszaki problémák megoldására vagyunk „bedrótozva”. De még ennél is hosszabb időre nyúlik ez vissza. Már a főemlősök is így működnek. Arra vagyunk ugyanis programozva, hogy a világ jelenségeire magyarázatokat keressünk, elméleteket alkossunk.

A felszínen úgy tűnik, hogy azért, mert érteni szeretnénk a körülöttünk zajló eseményeket. Ám a megértés csak egy közbenső láncszem. Nem ez a végső cél.

A megértés célja és egyben hallatlan előnye, hogy hozzásegít bennünket ahhoz, hogy megfigyeléseink nyomán szabályszerűségeket állapíthassunk meg a környezetünkben történő eseményekkel kapcsolatban. Szabályszerűségek felismerése és rendszerezése révén megjósolhatóvá válik, hogy a jövőben nagy valószínűséggel mi fog történni. Ha tudjuk, hogy mire számíthatunk, akkor felkészülhetünk a várható eseményekre és ennek révén érezhetjük azt, hogy urai vagyunk a helyzetnek, hogy a kezünkben van a létünk kontrollja. Ez a felkészültség pedig életbevágó.

Gondoljuk csak el, ha eleink az őserdőben nem lettek volna képesek például a különböző veszélyhelyzetekre utaló jelzéseket helyesen rendszerezni és a valóságnak megfelelően értelmezni, akkor ma nem ülnénk itt. Fundamentális a túlélési kérdés. A rettenetes tömegű információból ki kell emelni a néhány lényegeset. Ennek az eredménye az, hogy elképesztő általánosítási képesség, indokolhatatlannak tűnő „elméletalkotási düh” jellemzi a fejlettebb idegrendszerrel rendelkező állatokat és minket is. A kisgyerek egy esetből is tud általánosítani, a nyelvtanulás is azon alapszik, hogy csekély számú példából vonja le a szabályokat a gyerek.

Ha a dzsungelben négy folt leopárdnak néz ki, akkor, még ha tökéletlen is az illeszkedés, menekülni kell. Életveszélyes esztelenség lenne alaposabban felülvizsgálni az észlelés helyességét.

Mentális képességeinket az evolúció alakította ki az ősi környezeti feltételekhez történő alkalmazkodás során. Eddigi evolúciós történelmünk több mint 99%-át töltöttük a vadászó, gyűjtögető létforma keretei között. Kognitív folyamataink az ilyen környezetben adódó problémák megoldására alakultak ki. Ez a környezet olyan viselkedési mechanizmusokat hozott létre, melyek előnyösek voltak az őseink túlélésére és szaporodására nézve.

Az idegrendszerünk messze nem fogja föl az összes ingert, ami ebből a hihetetlenül komplex világból ér bennünket, Nagyon hamar, az egyéni élet kezdetén beindul a ránk zúduló ingertömeg szűrése, mégpedig genetikailag programozott módon, de a konkrét, egyedi környezeti hatásokkal kölcsönhatásban. A jelet az agyunk folyamatosan tanulja kiemelni a zajból. Mint már hangsúlyoztam, mindenekelőtt a veszélyre utaló szignált a közömbös ingerek tömkelegéből.

Ha az ősember környezetébe képzeljük magunkat, akkor könnyű megérteni, hogy a veszélyt észlelni mindennél fontosabb volt a túlélés szempontjából. Az is kiemelkedően fontos jel, hogy hol és hogyan találjuk meg a táplálékot és nem utolsó sorban lényeges a szaporodás biztosításához szükséges jelek vétele.

Fontos korlátozó tényező, hogy a rövid távú memóriánk igen kis kapacitású. Az egyszerű magyarázatokat vagyuk képesek felfogni, és akkor is ezeket részesítjük előnyben, amikor a magyarázni kívánt jelenség bonyolult és valójában egyszerű módon leírhatatlan. Erre alapul a politikai kommunikációs gyakorlat is a világ számos országában, köztük Magyarországon is.

Mármost azzal, hogy ténylegesen hogyan is működik a világ, a nem túl régóta létező fejlett társadalmakban kialakult munkamegosztás szerint foglalkozásszerűen a tudósok, kutatók foglalkoznak. (Amúgy nem a tudósok előjoga a világ értelmezése, mindenki napi 24 órában gyakorolja ezt.)

Az eltérő képzettségű, tudású, kultúrájú, szocializációjú emberek, a tudósok és a nem-tudósok konkrét, egyedi viselkedésükben és gondolkodásmódjukban persze nagyon különbözőek, de az alapvető működésük ugyanolyan. Más-más módon viselkednek, de a viselkedésük alapját képező idegrendszeri mechanizmusok, a tanulási programok, az észlelési szűrők, az agyi beállítódások, preferenciák univerzálisak.

Mindez azt jelenti, hogy mindannyian (plusz a fejlettebb idegrendszerrel rendelkező állatok is) ugyanazokkal az univerzálisan ható működési mechanizmusokkal rendelkezünk, mint a tudósok, ugyanaz a csillapíthatatlan elméletalkotó, a jelenségekre magyarázatkereső késztetés hatja át a gondolkodásunkat, mint a kutatókét. Már más lapra tartozik, hogy képesek, hajlandók vagyunk-e a szükséges kritikával és kételkedéssel kezelni elméleteinket.

Vannak természeti népek ma is, akik esőtáncot járnak hosszan tartó szárazság után. Mert valamikor a törzs egy tekintélyes tagja ok-okozati összefüggést vélt felismerni néhány alkalommal eljárt törzsi tánc és az azokat követő bőséges esőzés között. Talán nem minden tánc után esett, de elégszer ahhoz, hogy kialakulhasson az a meggyőződés, hogy a tánc hozza meg az esőt.

Az agykéreg működésének a lényege, hogy gyakorlás, tréning, tapasztalás hatására képes az egyed viselkedését a külvilághoz történő alkalmazkodáshoz szükséges módon megváltoztatni. Ezt hívjuk tanulásnak. Az erről szóló ismereteink szerint stabilabban rögzül, tehát nehezebben kioltható az a viselkedés, ami csak részleges megerősítést nyer és amelyikben az ember az előző példára hivatkozva úgy értelmezheti, hogy az eső az ő táncának a következménye.

Az esőtánc irracionális viselkedésnek tűnik? Igen, mai meteorológiai tudásunk szerint feltétlenül. De megérthető? Igen. Az emberi elme működésének mai ismeretei szerint mindenképpen.