Marosán György írása

A szkeptikus csevejben – ahol időnként egészen különös információmorzsák bukkannak fel – az elmúlt napokban jelent meg Papp Lajos szívsebész a Magyarok Szövetségének rendezvényén ez év februárjában tartott beszédének részlete. Ebben az előadó egy új – szerinte nem kellően méltatott – tudományos tényre hívta fel hallgatósága figyelmét. Hozzászólása abból a szempontból érdemel figyelmet, hogy jól példázza, hogyan használják a tudományos eredményeket a mítoszépítők. A szívsebész – hivatkozva a Science tudományos folyóirat 2000. nov. 10-i számában megjelent cikkre – azt állította: „a ma élő európai populáció mintegy 1000 fős mintájának elemzése szerint genetikai vonatkozásban a magyar lakosság 95%-ban ’ős-európai’ géneket hordoz”. Ebből azt a következtetést vonja le: mi magyarok vagyunk az igazi európaiak, sőt, mi vagyunk a világ kultúrájának hordozói. Mindössze arról van szó, hogy Európából elvándoroltunk Ázsiába, majd visszatértünk Európába, de mindenütt mi terjesztettük a kultúrát a világon.

Fontos hangsúlyozni, hogy a hivatkozott cikkből éppen állításának az ellenkezője olvasható ki. A kutatók pontosan azt bizonyították, hogy a magyarság Európa keleti részeinek népeivel – a lengyelekkel, és az ukránokkal – van a legszorosabb genetikai kapcsolatban, míg Európa nyugati felének genetikai nyoma gyenge a magyar – és a többi kelet-európai – populációban. Ezt támasztják alá az újabb eredmények is, amelyek arról tanúskodnak, hogy – honfoglalás ide, honfoglalás oda – Magyarország mai lakói éppen ott vannak Európa genetikai térképén, ahova földrajzi térképén is esnek: a szerbek, a románok, a csehek és az osztrákok között. A honfoglalókhoz köthető genetikai nyomok legfeljebb 5–10%-ban fedezhetők fel a mai magyarok genetikai állományában. Hogy ennek mi az oka – mindenki „keveredett” mindenkivel, vagy éppen ellenkezőleg, a honfoglalók nem voltak hajlandóak „keveredni”, és genetikai súlyuk éppen ezért mára „elhalványult” – még vita tárgya.

Ha a tudomány mai állásával szembesítjük az előadót, szembeszökő: félreértette, vagy félreértelmezte a hivatkozott cikket. Ez gyakran megesik, különösen azokkal, akik nem követik nyomon az adott tudományterület fejlődését. A későbbi cikkek ugyanis – mint ebben az esetben is – kiegészítik és pontosítják a korábbiakat. A félreértett tényekhez fűzött magyarázat azonban világossá teszi: a mítoszalkotót nem a tudomány foglalkoztatja, és nem is szándékozik követni annak fejlődését. Számára – és a többi mítoszépítő számára is – egy tudományos ténymorzsa csak addig érdekes, amíg a mítosz bizonyítékaként felmutatható. Úgy használják – egy gyakran idézett hasonlat szerint – a tudományt, mint a részeg az utcai lámpát: támaszkodásra az oszlopot, nem pedig a lámpát megvilágításra. Így például Papp Lajosnál – valahol 7000 évvel ezelőtt – megjelenik a „Földanya”, másoknál 8000 esztendeje a „Teremtő”. Van, aki számára az isteni teremtő aktus még régebbi, de mindenképpen van egy időpont, ami előtt nincs „előtt”, hanem a teremtés van. S a Teremtés előtti pillanat – mondjuk a Nagy Bumm előtti – vizsgálatától van, aki csak finoman eltanácsolná a tudományt, mások azonban meg is tiltanák kutatását.

Mit tesz tehát a mítoszépítő? Aszerint rostálja a tudományt, talál-e mondanivalójának alátámasztására szolgáló tényt. Nem bajlódik azonban azzal, hogy gondosan értelmezze, ellenőrizze, esetleg finomítsa azt. Majd a felkapott tény és a Teremtő mítosza közé – szándékosan használom ezt a képzavart – csúsztatásokból gondolati hidat emel. Papp Lajos esetében ez szó szerint így működik: „Krisztus előtt 5000-ben itt a Kárpát-medencében egy magas kultúra létezett, amely anyajogú társadalmat épített, és igen magas szinten állt a művészetekben, igen magas szinten művelte mindazon kézműves szakmákat, amelyeket a Földanya nekünk megőrzött immár 7000 éven keresztül. Mi pedig elvándoroltunk Ázsiába, majd visszatértünk Európába, és mindenütt terjesztettük a kultúrát a világon.”

A tudományos tény és a mítosz rövidre zárásának gyakorlata távolról sem kivételes. Ezt a gyakorlatot követik az Intelligens Tervezés szószólói is. Aszerint válogatnak a tudományos irodalomból, hogy találnak-e olyan ténymorzsát, amely – esetleg – az Intelligencia megnyilvánulásaként értelmezhető. Így amikor szembetalálkoznak egy valóságos tudományos problémával – például a baktériumok „farmotorjának” tisztázatlan kérdésével – előbb örökre megoldhatatlannak minősítik, majd azt állítják: kizárólag egy Intelligens Tervező közreműködése oldhatja azt meg. Egy intelligens, bölcs és jóságos tervező nélkül – mint gyakran hivatkoznak erre – kizárólag a vak, véletlen természeti folyamatok nem szülhetik meg ezt vagy azt az élő szerkezetet. Ezen a ponton azonban – miként Papp Lajos is – abbahagyják a további vizsgálatot és a keresést. Hallgatólagosan felteszik, hogy az adott kérdésben amit tudnak – pontosabban, ismereteik hiányossága –, az a tudomány végső szava. Pedig a tudomány tovább dolgozik.

Az Intelligens Tervezők érvrendszerének leggyakrabban idézett példája éppen a baktériumok fent említett „farmotorja”. Az IT-sek évtizedek óta sulykolják: ez a bizonyíték a tudomány által megoldhatatlan problémára, amely kizárólag az Intelligens Tervező keze nyoma lehet. Ám közben a tudomány messze előre haladt. Csak az elmúlt két évben az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratában (PNAS) egy sor ezzel kapcsolatos cikk jelent meg, amelyek egyre pontosabb képet rajzolnak a „farmotor” működésének feltételeiről és létrejöttének mechanizmusáról. Ám a mítoszépítők számára egy tudomány által felemlített tény csak addig érdekes, amíg alátámasztja az elméletet. A tényt kiszakítva tudományos környezetéből – sem módszertani előírásokkal, sem ellenőrző kísérletekkel nem bajlódnak – csak mint a mítosz építőkövét használják. A mítoszépítők közben a legtermészetesebben felvetődő kérdéseket sem teszik fel.

Nem teszik fel azt a – szerintem – természetes kérdést: vajon ki alkotta meg ezt az Intelligens Tervezőt? A válasz gondolatmenetüket követve nyilvánvaló: egy még intelligensebb tervező! Ámde vajon „Őt” ki tervezte? Már tudjuk a megoldást: nyilván egy még nála is sokkalta Intelligensebb Tervező. Most azonban a szkeptikusból kibújik a benne lakozó, huncut hívő, és azt kérdezi: no és hova konvergál ez a sok, egyre intelligensebb tervező? A választ ismerjük: természetesen Istenhez. De ha az Intelligens Tervezők sora Istenhez konvergál, akkor miért ez a sok hókuszpókusz meg hercehurca: kezdjük akkor már rögtön Istennel, és ezzel megspórolunk egy csomó felesleges kitérőt. Ám éppígy nem teszi fel Papp Lajos a kérdést: hol voltak a magyarok mondjuk 20 ezer évvel ezelőtt, s voltak-e magyarok egyáltalán? De ne álljunk meg itt: mi volt 50 ezer évvel ezelőtt? A tudomány egyre pontosabb választ ad ezekre a kérdésekre. Így éppen a genetikai vizsgálatok alapján látszik ma valószínűnek, hogy Európa „meghódítása” két ütemben történt: először közvetlenül a mai Izrael területéről nyugatnak fordulva, majd tízezer évvel később Szibérián keresztül visszafordulva történt.

Némi túlzással tehát akár azt is mondhatnánk: az európaiak ősei „zsidók” vagy „arabok” voltak, értsd: a mai Izrael és Szíria területén megpihentünk vagy néhány ezer évet, mielőtt tovább indultunk nyugatnak vagy keletnek. De mi történt 120–200 ezer évvel ezelőtt? Nos, akkor éppen a mai Etiópia területén éldegéltünk. Minden mai ember mitokondriális ősanyja, Éva tehát egyszerűen „néger” volt. S ha már itt tartunk, a tudomány tényként rögzíti, hogy közös ősanyánk, a mitokondriális Éva mintegy 20 ezer évvel idősebb közös atyánknál, az Y kromoszóma Ádámjánál. Ezen a hétköznapi ember csak mereng. Ám indulhatunk még tovább, vissza az időben és elmozdulva a térben az etióp fennsíktól. Az emberré válás genetikai nyomát követve így eljuthatunk az Afrika őserdejében élő emberszabásúakig. Ezt az évmilliókra, sőt tízmillió évekre visszanyúló genetikai nyomot a tudomány ma egyre több kézzel fogható részletében tárja fel. Az út azután az emlősökön és a gerinceseken át az egysejtűekig vezet. Az, hogy ebbe a képbe hogyan illeszthető be a „Földanya” vagy a Teremtő, csak a tudomány számára érthetetlen, a mítoszalkotók ezen nem ütköznek meg.

Ami a tudomány számára ebből az igazán érdekes kérdés: miért van, hogy az ember – hol a hétköznapi tények, hol a tudományos kísérletekkel igazolt igazságok – mögé hiedelmeket konstruál? Az a valóban különleges emberi adottság, hogy úgynevezett kontrafaktuális – valóságosan nem létező, de logikailag létezhető, vagy létezhetett volna – dolgokat vagyunk képesek fejben megalkotni, egyszerre áldása és átka az evolúciónak. A. Gopnik amerikai pszichológus egészen kiváló könyvében – A babák filozófiája (Nexus 2009) – nagy teret szentel ebbéli képességünk létrejöttének, illetve előnyei és egyben hátrányai bemutatásának. (Pl. idézett könyv: 1. fejezet) Az egyik oldalon a nemlétező (lehetne) dolgok elmebeli megalkotása teszi lehetővé, hogy az ember a természetben nem létező dolgokat létrehozzon. Kultúránk túlnyomó része – pl. tévé, repülő, autó, könyv, stb. – ilyen, valamikor nem létező, de később létrehozott dolgokból áll. Ugyanez a képesség teszi lehetővé, hogy racionálisan dönthessünk: összevetjük a még nem létező, de elképzelt dolgok (alternatívák) költségét és hasznát. Ugyanakkor a kontrafaktuális dolgok – szörnyek, angyalok, ördögök, istenek – valóságosként való elképzelése bolond cselekedeteket is kiválthat az emberből.

Az evolúciós kiválasztódás hozza létre az embernek azt a – mondhatni stratégiai – versenyelőnyét, hogy kontrafaktuális dolgokat képes gondolatban, majd a valóságban is megalkotni. Ám éppen ennek a képességnek a hihetetlen sikere vezet oda, hogy a volna/lenne konstrukciók nehezen kitörölhetően rögzülhetnek az ember elméjében. És itt – visszautalva cikkünk címére – a szkeptikusság reménytelensége – lemondóan kell beismerni: hiába a tudomány fejlődése, hiába a racionális érvelés, hiába a nyilvánvaló tények, ha a kontrafaktuális dolgok „megszállták” az ember elméjét, onnan szinte lehetetlen kifüstölni azokat. Hogy mennyire nehezen, azt G. Allport: Az előítélet c. könyvének egy történetével szeretném megvilágítani. „Egy üldözéses téveszmékkel teli asszony egyszer azt a gondolatot vette a fejébe, hogy ő tulajdonképpen halott. Az orvos a maga hite szerint logikusnak vélt kérdések segítségével próbálta a nőt rávenni arra a következtetésre, hogy nincs igaza. ’A halottak véreznek?’ kérdezte. ’Nem – hangzott a válasz. ’Nos, ha én megszúrnám a maga ujját, akkor vérezne?’ ’Nem’ – felelte a nő – nem vérezne, hiszen én már halott vagyok’. ’Na nézzük meg ’ – mondta az orvos – és egy tűvel megszúrta a nő ujját. Amikor a beteg megpillantotta a vércseppeket, meglepetten felkiáltott: Nahát, hogy a halottak is véreznek!” (G. Allport: Az előítélet. Gondolat 1977. 575.)