Be kell vallanom, szégyellem, hogy képtelen voltam csendben maradni. Nem azt szégyellem, hogy a beszélgetés utáni felszólalásomban áltudományosnak neveztem László Ervin professzor fejtegetéseit; hogy azt mondtam: remélem, hogy a nagyon is szükséges környezetvédelmi, gazdasági döntéseket nem az ő elméletei alapján fogják meghozni. Csak egyszerűen azt szégyellem, hogy nem tudtam türtőztetni magam. Bár nem árt, ha néha a politikai korrektség korlátait áttörve megállapítjuk: azért, mert valakinek valamiben igaza van, még nem szükséges ájultan hasra esni minden szamársága előtt is!

A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács és a Pallas Könyvkiadó „Az erőszak kultúrája pro és kontra” című vitasorozatának negyedik előadására László Ervin tudóst, a Budapest Klub elnökét, valamint Vágó István szkeptikust, médiaszemélyiséget hívták meg. A beszélgetés témája a következő volt:

Belső szkeptikus körökben volt kis vita arról, hogy vajon hogyan értelmezzük azt, hogy a hirdetésben László Ervin mint pro, Vágó István pedig mint kontra vitapartner volt megjelölve. Tudunk László Ervin elszánt küzdelméről, amellyel a földi életet, a földi civilizációt veszélyeztető ökológiai, gazdasági problémák komolyságára hívja fel a figyelmet. Káoszpont című könyvében kiemelten foglalkozik a globális felmelegedés, klímaváltozás problémájával. Érthettük úgy, hogy a rendezők vagy László Ervin maga a Szkeptikus Társaságot összekeveri az úgynevezett klímaszkeptikusokkal, a globális felmelegedés problémájának tagadóival. 

Valójában a Szkeptikus Társaság mostanáig nem foglalkozott ezzel a témával. A mi értelmezésünkben a szkeptikusság nem a mindenben való kételkedést jelenti, hanem a tudományos módszertan egyik fontos elemét, amely alapján elvárjuk, hogy aki valamit állít, az igazolja is állítását. A globális klímával foglalkozó kutatók tudományos munkát végeznek, modelleket állítanak fel, tesztelik azokat, az eredmények alapján pedig módosítanak rajtuk. Érezzük, hogy ez egy roppant komplex témakör, amelyben ráadásul keverednek a tudományos és a politikai, gazdasági elemek is. Vannak közöttünk olyanok, akik elfogadják a klímakutatók véleményét a globális felmelegedéssel kapcsolatban, vannak mások, akik inkább kételkednek. De a kételkedők sem áltudományt gyanítanak, legfeljebb úgy gondolják, hogy a rendszer olyan bonyolult, hogy a modellek még nem alkalmasak tényleg precíz előrejelzések elkészítésére. Tapasztalataink miatt érzékenyek vagyunk a korreláció és az okság összekeverésének problémáira, a kísérletezések, elméletfelállítások során bekövetkező tudatos vagy tudat alatti torzításokra. Tehát alkalmazzuk szkepticizmusunkat minden hírre a globális klímaváltozással kapcsolatban (is), de alapvetően úgy gondoljuk, hogy ez a kutatók, klimatológusok, geológusok játékterepe; a bizonytalanságok a rendszer bonyolultságából, valamint a média–politika–tudomány szokatlanul erős egymásra hatásából származnak.

Javasoltam Vágó Istvánnak, hogy – legalábbis a Szkeptikus Társaság nevében – ne menjen bele az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) és általában a klímakutatás kritikájába. Arra gondoltam, hogy a vitatkozás helyett inkább ennek a félreértésnek, a „szkeptikus” szó rossz értelmezésének tisztázásáról lehetne beszélni.

Persze azért László Ervin munkásságának ismerete bőven ad lehetőséget arra, hogy a tudományos szkepticizmus előbukjon az emberből. Hogyan is kerül a témakörök közé pont az ezoterikus körökben népszerű 2012-es évszám? Mit értünk azalatt, hogy racionális megismerés helyett spirituális megoldásra kellene törekedni? A spirituális út ezek szerint valamiféle irracionális megismerést, irracionális megoldást jelent? Tényleg a racionalitással, a tudománnyal, a tudományossággal szemben foglal állást László Ervin, vagy az empátiahiánnyal, közönnyel, önzéssel, pénzhajhászással, a piac egyeduralmába vetett hittel szemben? Az első esetben vitánk van vele, a második esetben viszont a tudományos szkepticizmust képviselő Vágó Istvánnak nincs mondanivalója – de persze mint magánszemélynek biztosan van erről is véleménye.

Felvezető

A beszélgetéssorozat házigazdája Kóródi Mária volt környezetvédelmi és vízügyi miniszter, a „Remény a fennmaradásra – Fenntartható-e a fejlődés?” című könyv szerkesztője. Felvezetője részben megadta a választ kérdéseinkre. Kóródi egy „tanmesét” mondott el, amelyet igyekszem híven visszaadni:

Egy ember egyszer elhatározta, hogy megmászik egy nagyon magas hegyet. Évekig készült rá, aztán nekiveselkedett. Nagy nehézségek árán feljutott a csúcs tövébe, de ott vihar szakadt rá, elakadt. Teljesen besötétedett, semmit sem lehetett látni. Egyszercsak megcsúszott és lezuhant a szikláról. A biztosítókötele fogta meg, azon himbálózott, de semmit sem látott maga körül. Felmászni nem volt ereje. Teljesen kétségbe esett és végül fohászkodni kezdett: „Jaj, Istenem, ments meg!”. Ekkor egy mély hang szólalt meg a semmiből: „Jó, megmentelek, de akkor hinned kell nekem”. „Mit kell tennem?” – kérdezte a hegymászó. „Vágd el a kötelet!” – hangzott az utasítás. „De hisz akkor leesem...”. Újból a mély hang: „Mondtam, segítek, de hinned kell nekem”. A hegymászó végül is nem vágta el a kötelet, mert úgy gondolta, hogy az az egyetlen mentsvára. Hajnalra megfagyott. Az odaérkező hegyimentők már nem tudtak segíteni rajta. Néhány méterrel himbálózott a föld felett.

Kóródi szerint tehát úgy tűnik, hogy néha a racionális gondolkodás helyett valami spirituális sugallatra kell hallgatnunk. Megjegyezte, hogy a történetet hallva azért felvetődött benne a kérdés, vajon a mély hang miért nem mondta azt is, hogy ott van a talaj pár méterre. De hát akkor a történet épp a lényegi mondanivalóját vesztené el: azt, hogy hinni kell, nem pedig a tapasztalatainkra, megfigyeléseinkre hagyatkozni. Nem tudom, belegondolt-e abba, hogy annak a mély hangúnak volt némi köze ahhoz is, hogy a hegymászó lezuhant a szikláról – amely esetben ugyebár értelmes dolog nem hinni neki.

László Ervin azzal kezdte a beszélgetést, hogy ő is szkeptikus, és ki is jelentette, hogy semmiről se lehet biztosan semmit sem állítani. Ez volt az a pillanat, amikor Vágó István először szót kért. Röviden elmagyarázta, hogy két malomban őrölnek – már ami a szkeptikusságot illeti. A Szkeptikus Társaság a tudományos szkepticizmust képviseli, nem pedig a régi görög filozófiai szkepticizmust. A tudományos szkepticizmus a termékeny kételkedést, a bizonyítás fontosságát képviseli, nem pedig a görög nihilista szkepszist, ahogy László láthatóan gondolja. Vágó felemelve poharát, azt mondta: „Ha ezt a poharat elengedem, akkor az ugye biztos le fog esni?”. László határozott nemmel felelt, és fejtegetésbe kezdett arról, hogy a kvantumelmélet megszületése óta tudjuk, hogy a világban bármi megtörténhet. 

Azt hiszem, Vágó nem számított erre a válaszra. Szerintem ő pontosítani szerette volna a nézőpontok különbségét, és ezért hozott fel egy olyan példát, amelyben véleménye szerint egyetérthettek volna. Vitatkozni akkor lehet valamiről, ha meg vannak határozva a közös pontok. Ha semmi sem közös, akkor nincs helye a vitának. Vágó ismeri annyira a kvantumelméletet, hogy tudja, abban a makroszkopikus fizikától eltérően valószínűségi törvények szerepelnek. Ezek a törvények azonban nagyon jól leírják, hogy hogyan működik a kvantumvilág. Egyáltalán nem igaz, hogy akármi megtörténhet! A lehetséges kimenetelek valószínűségei különbözőek, és bőven vannak olyan lehetőségek, amelyek ténylegesen lehetetlenek. Ha a pohár viselkedését kvantumelméleti módszerekkel írnánk le, akkor az azt mutatná, hogy a pohár bizony le fog esni - minden ésszerű értelmezés szerint. László Ervin érvrendszere tudománytalan, pontosabban áltudományos, mert a modern tudomány elméleteit, kifejezéseit használja, de egyebekben állításai nem egyeznek a tudomány álláspontjával.

Mi is lesz 2012-ben?

Kóródi Mária szerint a beszélgetés túl bonyolult irányt vett. Ő mindenképpen 2012-ről szerette volna hallani László Ervin véleményét, és érezhető volt, hogy Kóródi nem szkeptikus véleményre, hanem ezoterikus megerősítésre vár! Ezt meg is kapta. László elmondta, hogy a maja, hopi indián jóslatok, valamint az asztrológia is az irányba mutat, hogy 2012 végén valami történni fog. Nem meglepő, hogy Vágó közbekérdezett: „Professzor úr, ugye nem gondolja komolyan, hogy az asztrológiára hivatkozik?”. Az ezt következő magyarázkodás volt a beszélgetés lényegi mondanivalója – már ami László Ervint illeti.

László szerint nem az a lényeg, hogy az asztrológiai jóslat, a maják naptárával kapcsolatos feltételezés tudományos értelemben megállja-e a helyét, hanem az, hogy az emberek azt hiszik, hogy igen. Ha elegen hiszik, akkor már tényleg bekövetkezhet a katasztrófa – márpedig minél előbb történik meg ez, annál jobb! A világ rossz irányba halad, és ha nem következik be hamarosan a globális szemléletváltás, akkor még rosszabb lesz a helyzet. Ezért fontos, hogy két éven belül bekövetkezzen az összeomlás.

Az ember azt várná, hogy ha valaki ennyire eltökélt abban, hogy radikális változást sürget, akkor nyilvánvalóan világos elképzelései vannak a megoldás módszeréről. Megengedem, hogy esetleg könyveiben, egyéb írásaiban Lászó Ervin kifejtette ezeket a módszereket, de a beszélgetés során mindezekről nem esett szó. Röviden hallottunk mindarról, ami rossz – és ezekkel nagyjából egyet is tudtunk érteni (túlnépesedés, környezetpusztítás, fosszilis energiaforrások kimerülése, stb.), de nem kaptunk iránymutatást a megoldásról. Mindazonáltal a beszélgetés további része és László interneten fellelhető riportjai alapján lehet valami elképzelésünk arról, hogy a professzor hogyan képzeli el a jövőt.

Vágó István - akire láthatóan a gonosz másodhegedűs szerepét osztotta Kóródi Mária – természetesen igen nehezen fogadta el, hogy valaki akár helyes céljai érdekében is így kívánná manipulálni embertársait. Mert minek is nevezhetnénk azt, ha egy komoly gondolkodó merő számításból támogat, hirdet áltudományos elméleteket – mint a maja világvége-jóslat vagy az asztrológia. Valójában László egyéb fórumokon történt megnyilvánulásait figyelve – ahol nem volt senki, aki kételkedve visszakérdezett volna – a majákkal és az asztrológiával kapcsolatos állítások tényként hangzanak el. Nem tudom, mi a jobb: ha cinizmust tételezek fel László részéről, vagy ha azt, hogy mindezt tulajdonképpen ő is komolyan gondolja. Azért vegyük észre, hogy Vágó kifejezett kérdésére sem állapította meg, hogy valójában persze a maja jóslat és az asztrológia hülyeség.

A pillangóeffektus csapdájában

Mindettől függetlenül kérdés, hogy a valószínűleg ténylegesen szükséges szemléletváltást hogyan lehet végrehajtani. László úgy gondolta, hogy a mostani helyzet – beleértve a maja jóslatot és az asztrológiát is – oda vezet, hogy a társadalom egy fordulóponthoz (tipping point) ér 2012-re, ahol viszonylag kis erőfeszítéssel helyes irányba lehetne fordítani a dolgok menetét. Előadásának (merthogy ez inkább az volt, mint beszélgetés, vitatkozás) ebben a részében a professzor többször is hivatkozott a pillangóeffektusra. Ahogy elmondta, a káoszelmélet bebizonyította, hogy minden mindennel összefügg. Például az is elképzelhető, hogy – és innen ered az effektus neve – ha egy pillangó Brazíliában meglebbenti a szárnyát, az olyan változásokat eredményez, amelyek végülis tornádót okoznak Texasban.  

A pillangóhatást és a káoszelméletet rendszeresen idézik a környezetvédők – pedig jobban tennék, ha óvatosabbak lennének. Könnyen lehet, hogy ökológiai mondanivalójuk alapjában helyes, de nem tesz jót, ha helytelenül próbálják azt igazolni. Hadd hivatkozzam Tél Tamás és Gruiz Márton 2002-ben a Természet Világában megjelent cikkére: Mi a káosz? Ebben helyretesznek néhány tévhitet is a káosszal kapcsolatban. A cikkben részletesen kifejtik:

• Tévedés, hogy a káosz tudománya szerint minden mindennel összefügg
• A légkör nem kaotikus
• Nem igaz, hogy a pillangóeffektus szerint a világ kiismerhetetlen
• A társadalmi jelenségek nem kaotikusak

Angolul és magyarul is megjelent Kaotikus dinamika című könyvükben külön fejezetet is szentelnek ezeknek a tévhiteknek A pillangóeffektus csapdája címmel.

Globális tudat – összegabalyodva

A „minden mindennel összefügg” hipotézisébe László az embert, az emberi tudatot is bevonta, és ehhez a kvantumelmélet „entanglement” (összefonódás, összegabalyodás) fogalmát hívta bizonyítékul. László a „Kozmikus kapcsolatok – a harmadik évezred világképe” című könyvében a kvantumelmélet vákuum-, illetve vákuumenergia-fogalmának meghökkentően tudománytalan túlfeszítésével összeköti a tudatot a kozmosszal:

„A vákuum bozonmezőjét e könyv szerzője pszi-mezőnek nevezi. Itt a görög (pszi) betű azt a tényezőt jelzi, amely a kvantumtartományban Schrödinger pszi-függvényét kiegészíti. Egyúttal azt a kapcsolatot is jelenti, amely az élő szervezeteket egymással és környezetükkel köti össze a biológia tartományában. De az emberek agya és tudata közötti kapcsolatot is jelenti a pszichológia és a megismerő tudományágak terén – beleértve azokat a rejtélyes kapcsolatokat, amelyek 'pszi-jelenség' néven ismeretesek.”

Az itt is leírt „rejtélyes kapcsolatokat” magyarázta a mostani előadásban László a kvantumelméleti összefonódás (entanglement) fogalmával, mely ténylegesen létező, többszörösen igazolt jelenségre utal. A kvantumelmélet azt mutatja meg, hogy speciális körülmények között létezhet két, egymástól távol lévő elemi részecske viselkedése között korreláció anélkül, hogy a korrelációnak közös oka lenne vagy hogy a két részecske között szupergyors információátadás történne. A korrelációknak ez a harmadik, a kvantumelmélet megszületéséig ismeretlen típusa tényleg megdöbbentő. Még maga Einstein is úgy gondolta, hogy ez nem lehet igaz, és hogy ez valamilyen értelemben azt mutatja, hogy a kvantumelmélet nem tökéletes. Az 1980-as években aztán sikerült kísérletileg kimutatni, hogy a kvantumelmélet helyes, az „összegabalyodás” létrehozható az elemi részecskék szintjén, és Einstein ez esetben tévedett.

Nem teljesen váratlan, hogy a kvantum-összefonódás elméletét a parapszichológusok, ezoterikusok megpróbálták elméleteik igazolására felhasználni. Hiszen a telepátia esetében is két, egymástól távoli agy működésében vélnek korrelációt felfedezni olyan körülmények között, amikor a közös okot (mondjuk a vizsgálati személyek közös emlékeit) és a személyek közötti információáramlást kizárják (vagy legalábbis igyekeznek ezt megtenni). Azonban a két jelenség ilyen összekötése ahhoz a hibás gondolkodásmódhoz hasonló, amely szerint például a dió evése azért segíti a gondolkodást, mert a megpucolt dió alakja olyan, mint a csupasz agyvelőé. És akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy a telepátia jelensége maga sincs meggyőzően igazolva, márpedig miért keressünk háttérmechanizmust egy minden valószínűség szerint nem létező, és ezért nem vizsgálható jelenségre?

László Ervin mind a pszí-mezőről, mind a telepátiáról úgy beszél, mintha azok ugyanolyan bizonyossággal léteznének, mint a kvantumelméleti összefonódás jelensége. Ha egy olyan hihetetlen elmélet, mint a kvantum-összegabalyodás, igaz lehet, akkor miért ne lehetne igaz a pszí-mező vagy a telepátia jelensége? Tipikus áltudományos érvelés.

Persze László professzor szerint a parapszichológiai jelenségek bizonyítva vannak. Hivatkozott kísérletekre, amelyekben állítólag közös meditáció segítségével egymástól nagy távolságra lévő emberek agyi EEG hullámait sikerült szinkronizálni. Erről szóló blogbejegyzését olvasva már finomodik a kép. A kísérletek (valószínűleg erre gondolt) során a meditációt végző, módosult tudatállapotba kerülő személyek saját jobb és bal agyféltekéinek agyhullámai között valósult meg bizonyos szinkron működés, ami lehet, hogy a szakértők számára fontos információ, de mégiscsak messze áll az emberek közötti telepátia jelenségétől. László azonban a korrekt tudományos eredménytől könnyed módon tesz meg hatalmas ugrást:

„... ekkor a két agyfélteke szinkronba kerül, az agy egységes egészként működik. Amikor módosult tudatállapotba kerül az ember, tudata kinyílik a világmindenségre – kapcsolatba kerül a kozmosz Akasha-információmezőjével. Stanislav Grof pszichiáter, aki több mint harminc év alatt kísérletek ezreit végezte el a módosult tudatállapottal kapcsolatban, egyértelműen foglal állást: a módosult tudatállapotú ember bármit képes megismerni bárhol és bármikor a világban – legyen az kicsi vagy nagy, közeli vagy távoli.”

Megint a szolid tudományos eredmény és a vad fantáziálás keveredik gátlástalanul, megtévesztő módon és céllal.

Az energiakrízis megoldása

A beszélgetés további részében a fosszilis energiahordozókra épülő rendszer egymondatos kritikája után László persze az alternatív energiaforrásokat emlegette. Ez így helyén is van, de a példák között külön helyet kapott a vákuumenergia mint energiaforrás. Szerintem a hallgatóság zöme simán átsiklott felette, de Vágó – ha már ott ült – visszakérdezett. László Ervin megerősítette, hogy a vákuumenergia megcsapolásán alapuló készülékek már léteznek – bár egyelőre még nem sikerül belőlük több energiát kinyerni, mint amennyit be kell fektetni. Az „örökmozgó”, „energiatermelő” gépek esetében mindig az a probléma - ha egyáltalán megcsinálják őket és működnek –, hogy több energiát használnak fel, mint amennyit termelnek. Vajon elméletileg hibásak ezek a próbálkozások vagy csak technológiai tökéletesítésre várnak? A feltételezett fizikai hátteret elemezve úgy tűnik, hogy ezekben az esetekben az elmélet hibás. Van ellenpélda is! A hidrogénfúziós próbálkozásoknál – mint a tokamakos ITER vagy a lézeres NIF – szintén az úgynevezett breakeven elérése még a cél, azaz hogy végre ténylegesen nettó energiát termeljen a szerkezet. De ebben az esetben nincs probléma a háttérelmélettel! A problémák itt  technológiaiak – még ha úgy tűnik, nagyobbak is, mint azt eredetileg gondolták. 

A vákuumenergia megcsapolásának elmélete azonban ellentétben áll a termodinamika második főtételével. Hiába hivatkozott László a híres Casimir-effektusra. Ez a hatás, amely ténylegesen és – ami lényeg – makroszkopikus méretekben igazolja a vákuumenergia létét, nem utal arra, hogy ez az energia kinyerhető lenne. A kísérletben két fémlapot helyeznek egymáshoz nagyon közel. Ügyes módszerrel ki lehet mutatni a fémlapok között egy, a távolság negyedik hatványával fordítottan arányos, csekély vonzóerőt. Ezt az erőt a kvantumelmélet tökéletesen leírja. Folyamatosan kinyerni azonban nem vagyunk képesek, mivel a vákuumenergia nagysága a környező világegyetemben mindenütt egyforma. A kísérletben szereplő két fémlapon a vákuumenergia ugyan tényleg munkát végez, azonban ez csak addig tart, amíg a lapok össze nem érnek. A lapok szétválasztásához nekünk kell munkát befektetnünk – méghozzá a veszteségek miatt többet, mint amit az előző fázisban nyertünk. A hipotetikus kvantumenergia-gép tehát nem az energiamegmaradás elvét (a termodinamika első főtételét) sérti, hanem a másodikat (az entrópianövekedés tételét).

A természettudományok díszdoktora

A Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara és Természettudományi Kara 2002-ben László Ervinnek díszdoktori címet adományozott. Az egyetem weboldalán erről többek között a következő olvasható:

„László Ervin világhírű és világszerte ismert magyar gondolkodó, az utolsó polihisztorok egyike, aki maradandót alkotott a zeneművészet, a fizika, az ökológia, a gazdasági tudományok és a filozófia területén egyaránt.”

Nem vagyok képes értékelni László filozófiai teljesítményét, de a fizikáról, biológiáról vallott elképzelései ismeretében nagyon kíváncsi vagyok, hogy a természettudományi kar szerint mivel is érdemelte ki a díszdoktori címet. Aki kicsit jobban szeretné megismerni ezeket a nézeteket, annak ajánlom László professzor sűrűn frissített blogját, amiből néhány szövegrészletet a cikk végén külön is kiemelek, az eredeti, angol fogalmazást meghagyva.

Érdekes meghallgatni László Ervint, amikor olyan közegben beszél, ahol teljesen hiányzik a szkeptikus kontroll. A Youtube-on megtalálható angol nyelvű interjúból (három részből összefűzve) kitűnik, hogy a tudományosság minimumát sem tartja magára nézve kötelezőnek:

Az interjú során az alábbiakról beszél:

• Minden mindennel összefügg a fizika kvantum-összefonódás elve alapján
• A világegyetem holografikus szerkezete, amelyben mindennek a lenyomata megvan
• 5000 éves kínai ötelem-tan (föld, víz, tűz, levegő, tér)
• 2012-ben megszűnik a föld mágneses tere, és elkezd átfordulni
• A maja naptár
• Vannak titokban tartott ufóbizonyítékok, amelyeket a katonaság titkol el
• Ki lehet nyerni energiát a vákuumból, és már van is ilyen technológia
• Halálközeli, halál utáni élmények, testenkívüliség az Akasha-mező segítségével
• Egy régi típusú rádió segítségével beszélt egy már meghalt ismerősével

Különösen tanulságos az ufókról szóló rész. A riporter hölgy kérdezi, hogy mi a véleménye Lászlónak az ufókról. László először óvatosan azt válaszolja: „Nincs bizonyítékunk erre, de vannak bizonyos utalások.”. „Mik ezek a jelek, utalások?” – kérdezi a hölgy biztatóan. Erre László belendül és bizonyítékokról, katonai titkokról, ellesett technológiákról kezd beszélni. Ha úgy látja, hogy a közönség vevő rá, akkor korlátot nem ismerve hajlandó bármiféle igazolatlan hipotézist, összeesküvés-elméletet jól megalapozott ténynek beállítani. Ez volt az a pont az interjúban, amikor megroggyant a jóhiszeműségem, és teljesen cinikusnak kezdtem látni a professzort. 

Az árkok betemetése

A Pallas Páholy rendezvényén a levezető Kóródi Mária megfogalmazta, hogy az lenne a jó, ha a két oldal közötti árkot nem mélyítenénk, hanem lehetőleg áthidalnánk, betemetnénk. Úgy gondolom, hogy ez nem lehetséges. Tételezzük fel, hogy László nem cinikus, hanem komolyan gondolja, amiről beszél. Ez esetben két, teljesen különböző gondolkodástípusról van szó. Az alapvetően racionálisan gondolkodó ember, a bizonyítékokon alapuló gyógyítást művelő orvos, a fizikus, a biológus feltételezi, hogy a világ megismerése során jól kontrollált megfigyelések alapján kell felállítani hipotéziseinket, és azokat rendszeresen össze kell vetni újabb tapasztalatainkkal. A László-féle gondolkodás egymásnak teljesen ellentmondó elemeket foglal magában, a tapasztalati tényeket alacsonyrendűnek tartja. Ezért aztán a Kóródi által megfogalmazott árokbetemetés azt jelentené, hogy a tudomány eredményeit is elfogadjuk igazságként, meg az ő tengernyi, egymásnak is ellentmondó elképzeléseit is. Ez a tudomány végét jelentené, mert pontosan ellentétes módszertanával, logikájával.

Néhány nappal a rendezvény után a Scientific American heti podcastjában hallottam egy riportot Jonathan Foley-val, a Minnesotai Környezetkutató Intézet igazgatójával. Foley Boundaries for a Healthy Planet címmel írt egy cikket a Scientific American áprilisi, már elérhető számába. Azt fejtegette, hogy kutatótársaival egy projektben felmérnék, összesítenék azokat az egymással bonyolult összefüggésben lévő környezeti korlátokat, amelyek átlépése azzal járna, hogy földi kultúránk – ahogy mi ismerjük most – nem létezhetne tovább. Néhány területen szerintük már át is léptük ezt a határt, de máshol – ismerve a virtuális terepet – még lenne mód korrekcióra. Foley számára nyilvánvaló, hogy nem lehet akármit megcsinálni a társadalmi, politikai, gazdasági természetű korlátok miatt. Ezért tartja fontosnak, hogy megismerjük, lássuk a határokat, és azokon belül kivitelezhető megoldást keressünk. Ami miatt ez idekívánkozik (természetesen a László által is emlegetett határpontok témáján kívül), az az, hogy a  cikket ismertető riportban Foley egy Kóródi Mária tanmeséjére nagyon emlékeztető képet vázolt:

„Egy kopár, magas fennsíkon autózunk éjjel. Gyorsan haladunk, a lámpáink nincsenek felkapcsolva, és még térképünk sincs. Ez elég veszélyes módszer. Nem volna jobb, ha – még mielőtt lezuhanunk valahol – felkapcsolnánk a fényszórókat, és készítenénk egy térképet, amelyen láthatnánk, hogy hol vannak a szakadékok?” 

A felvázolt probléma nagyon hasonló Kóródiéhoz. A megoldás azonban drasztikusan különböző. Míg Kóródi azt sugallta – nyilván László elméleteinek hatására –, hogy el kell nyomnunk a „régi típusú” racionális gondolkodást, és hinni kell valami spirituális katyvaszban, addig Foley azt ajánlotta, hogy nézzünk körül, kapcsoljuk fel a reflektort és ismereteink alapján racionálisan döntsünk. Foley nagyon jól tudja, hogy ezek nem lesznek könnyű döntések. Alkalmasint számos megszokásunknak, bevésődésünknek, társadalmi, gazdasági szabályunknak ellentmondanak – de a racionalitással nem szabad szakítani!

Észre kell venni, hogy a László Ervin-féle elgondolásokból semmilyen végrehajtható program sem következik. Megengedem, hogy László esetleg jól látja a konkrét, fennálló problémákat, hogy szerepe lehetett a téma előtérbe helyezésében, de filozófiája, világmagyarázata alapján semmilyen irányvonalat sem lehet kitűzni, nem lehet konkrét politikai, gazdasági, szociális döntéseket hozni. Álljunk le a nehezen haladó hidrogénfúziós kutatásokról, és öntsük a pénzt a vákuumenergia-kinyerő technológiákba? Kötelezzük a katonaságot, hogy adja át lakossági felhasználásra a földönkívüliektől megtanult, megszerzett technológiákat? Kérdezzük meg az asztrológusokat, halott rokonainkat, hogy mit kezdjünk a CO₂-kibocsátással, az elszennyeződő vizekkel?

Lászlóval és a hozzá hasonlóan gondolkodókkal lehetnek közös céljaink, de emiatt nem tekinthetünk el attól, hogy a tudományos eredményekkel gyökeresen ellentétes állításaikat kritizáljuk. Kaphat környezetvédelmi elismerést, de egy természettudományos egyetemi kar díszdoktori címét...?

Nézzék meg a cikkben hivatkozott interjút a professzorral! Nem is az háborított fel benne, amiket mondott, hanem hogy mit tett a riporter hölggyel (és a háttérből néha előkerülő operatőrrel). A hölgy olyan dolgokról hallott autentikusnak tűnő formában információt, amelyek a tudomány legérdekesebb területei közé tartoznak (kozmológia, kvantumelmélet, kognitív tudományok), de az információ zöme teljesen áltudományos volt, a tudomány eredményeivel legtöbbször teljesen szembenállt.

Ehhez nem kell asszisztálni!

Jegyzetek

Bencze Gyula: „Kiszera méra bávatag” – posztmodern módra (Népszabadság 1997. február 15.); László Ervin “Kozmikus kapcsolatok”  c. könyvének kritikai ismertetője