Evezzünk akkor komolyabb vizekre, és érdeklődő szemünket Törökországra vessük, ahol elnökválasztást tartottak pénteken.

A török köztársasági elnöki poszt hasonló a magyarhoz, alapvetően reprezentációs feladatkör, melynek viselőjét a parlament választja hét évre. A jelenlegi elnök, Ahmet Necdet Sezer megbízatása május 16-án jár le, utódjának megválasztására pedig pénteken tette az első kísérletet a török parlament. Az egyetlen jelöltet az iszlámista kormányzópárt, a kissé demagóg névre hallgató Igazság és Fejlődés Pártja állította, aki nem más, mint a jelenlegi külügyminiszter, Abdullah Gül.

Az elnökválasztás azonban érdekes és meglepő fejleményeket hozott (a történészek és politológusok számára talán nem, de az egyszerű európai polgárok számára bizonyára). Először is az ellenzék bojkottálta a pénteki választást, hogy aztán az alacsony részvételi arány miatt azt érvényteleníthesse az alkotmánybíróságnál. Ez unalmas és megszokott esemény lenne bármelyik Törökországtól nyugatabbra fekvő demokráciában. Ennél sokkal érdekesebb, hogy a török hadsereg vezérkara éles hangú közleményt adott ki, melyben aggodalmát fejezi ki, hogy veszélybe kerül a köztársaság alapját képező szekuláris állam, ha iszlámista köztársasági elnöke lesz, és „megfelelő” lépéseket helyezett kilátásba, ha Gült választják meg. Az EU (személy szerint Olli Rehn bővítési biztos) erre reagálva figyelmeztette Törökországot, hogy egy demokratikus államban a katonaság nem avatkozik bele a politikába, és tiszteletben tartja a demokratikus intézményrendszert. A török nép tekintélyes része azonban egyetért az ellenzékkel és a katonasággal - a beszámolók szerint vasárnap közel egymillióan (!) tüntettek a kormány ellen és az állam és az egyház szétválasztása mellett.

Hogyan fonódik össze a török hadsereg és a szekularizáció, merül fel a kérdés az olvasóban? Ez a modern török köztársaság öröksége. A vesztett I. világháború után Musztafa Kemal Atatürk - háborús veterán katonatiszt, és a török nemzeti mozgalom vezéralakja - vezette azt a nacionalista forradalmat és függetlenségi háborút, amely létrehozta a Török Köztársaságot 1923-ban. A nevével jelzett politikai, gazdasági és szociális reformok révén Atatürk egy (akkor) modern európai államot hozott létre. A eszmerendszert, ami vezette ezen az úton, ma kemalizmusnak hívjuk. Ennek alappillérei a köztársaság, a nép, a szekulárizáció, a reformok útján történő megújulás, a nacionalizmus és az erős állami szerepvállalás. A latin írás, a női választójog, és a muzulmán öltözékek tilalma mind ekkor születtek meg Törökországban. A katonaság azóta hagyományosan őrködik a kemalista eszmék megtartása felett, beleértve az aktív beavatkozást, ha érzése szerint veszélyben van a Musztafa Kemal által egykor lefektetett köztársaság. Többször is puccsot hajtott végre (1960, 1971, 1980), illetve nyomást gyakorolt a politikai szereplőkre (1997), amikor úgy látta, hogy az iszlám befolyás veszélyesen nő a török politikában. A napokban zajló milliós tüntetés pedig azt mutatja, hogy a kemalizmus nem csak a katonai elit ideológiája, hanem nagy támogatottságnak örvend általában is a társadalomban.

Az egész helyzet érdekes kérdéseket vet fel, hiszen a török EU csatlakozási folyamat elindult. De ezt hagyjuk is, mert ez nem politikai blog. Minket ebből a szekuláris állam és az iszlám érdekel. A legtöbb nyugati demokráciában régi hagyománya van a világi eszméknek, és így az állam és az egyház szétválasztása (még ha az nem is tökéletes egyesek szerint) stabil alapokon nyugszik. Törökországban ez az alap viszonylag fiatal, és úgy hívják, hogy kemalizmus. Vannak, akik szerint Törökország európai integrációjában épp ez az örökség jelenti a legfőbb akadályt, nem az iszlám, és utalnak például a katonaság fent vázolt elfogadhatatlan politikai szerepvállalására. Ha azonban ezt lebontjuk (értsd: ez irányban fejt ki nyomást az európai diplomácia), akkor a szekuláris török állam ideológiai alapját bontjuk le, és maradnak a régi gyökerek (= muzulmán állam). Akkor pedig lehet kezdeni újra az építkezést, és 50 év múlva talán újra lesz világi Törökország...