Bevezetés, avagy az Index-cikk

Joseph Ratzinger, foglalkozására nézvést pontifex maximus, a minap publikált egy enciklikát „SPE SALVI” ("A megváltás reményében") címmel. Magam az Index híréből értesültem erről először. Két kulcsmondat hangzott el az indexen, amelyre muszáj reagálni:

XVI. Benedek elismerte, hogy a tudomány nagyban hozzájárul az emberiség jólétéhez, de nincs abban a helyzetben, hogy megváltsa az embereket. Kifogásolta, hogy a modern tudomány a hitet és a reményt egyre inkább magánüggyé teszi.

Itt tisztáznunk kell, hogy a tudomány feladata a megértés. Se több, se kevesebb. Ezzel eszközt kínál arra, hogy az emberiség ezt jólétére fordítsa. Mint minden eszközé, ennek is a használata a használó felelőssége. Egy eklatáns példa erre az atommaghasadás, amelyet atombomba gyártására és atomerőmű építésére is lehet használni. A mérnökökre, a politikusokra és az emberekre van bízva, hogy melyikre használják, és mikor. Ez nem tudományos kérdés. Ez politikai, etikai kérdés.

A remény pedig szintén nem feltétlenül vatikáni ügy. A hit és a remény nem ugyanaz, és a hit nem sajátíthatja ki a reményt. Sőt, a remény sem vezetheti félre a világról alkotott ismereteinket, ez ugyanis a „wishful thinking”, a vágyvezérelt gondolkodás hibája. A pápa pedig természetszerűleg a hit kisajátítására törekszik, de az azért még egy további hallatlan lépés, hogy ezt a remény kisajátításának útján teszi.

Én magam reménykedem sok dologban, és Joseph Ratzingernek ebbe semmivel sincs több beleszólása, mint bármelyik más embernek, sőt, a hozzám közelebb állóknak több beleszólása van nála. Lehet, hogy eme reményhez köze van Isaac Asimovnak, a barátomnak, barátnőmnek, van, akinek feleségének, családjának, Csíkszentmihályi Mihálnyak, Eric Berne-nek, Erich Frommnak, Friedrich Nietzschének, Beethovennek (csak példák). Másoknál Buddhának, Nagy Sándornak, Napóleonnak, Gandhinak, Martin Luther Kingnek, Konfuciusnak, Lao-ce-nek vagy bárkinek.

A lényeg, hogy a reményem magánügy, a te reményed a te magánügyed, illetve talán kisközösségi ügy, de nem közügy, és végképp nem kizárólagos vatikáni ügy. Megmondom őszintén, hogy az én reményeimnek vajmi kevés köze van a Joseph Ratzinger által vezetett szervezet érdekeihez, és sokkal több köze van az említettekhez.

A másik kérdés az etika:

Szombaton, nem kormányzati szervezetek képviselőit fogadva XVI. Benedek bírálta a nemzetközi politikában egyre jobban terjedő "relativisztikus logikát", kiállva az etika elvei és a szolidaritás mellett.

Richard Dawkins és Daniel Dennett könyveikben amellett érvelnek, hogy amennyiben az emberiség etikájában van valami olyan, amit a többség jelenleg elfogad („Az erkölcsi Zeitgeist”): például „ne ölj”, akkor az inkább evolúciós alapú, és nem vallási alapú (Dawkins: Isteni téveszme, 279. o.). Ennek megfelelően a bűnözés nincs összefüggésben a vallásossággal, inkább negatív tendenciákat sorolnak fel. Sőt!

Az, hogy az atommaghasadást mire használjuk, éppenséggel közügy, de az államok és az emberiség ügye, nem a Vatikán ügye. Az embereknek ezt ideális esetben demokratikus szavazásokkal kellene eldönteniük (politikai részletkérdésekbe mi sem megyünk itt bele) országos és nemzetközi szinten, és ezt sehol nem helyettesíti Joseph Ratzinger, vagy a Vatikán kinyilatkoztatása.

Amiben az etikában pedig egyáltalán nincs egyetértés, és egyáltalán nem tartják államügynek, például „ne élj szexuális életet házasság előtt!” vagy „ne használj óvszert!”, annyiban pedig igencsak relativisztikus. Ebben pedig Joseph Ratzingert nem fogják emberek tömegei kísérni, akármilyen nagy dirrel-durral szólal fel. Konkrétan én sem az ő gondolatait követem. Inkább barátaim, szüleim, szeretteim és más becsült emberek véleményét (adtam ízelítőt). Megengedem, hogy vannak, akik másokat követnek, esetleg pont Ratzingert gondolják megfontolásra méltónak ebben a kérdésben. Gondolják, és kövessék, ha akarják, csak ránk ne akarják erőltetni!

No de én azt tanultam Fehér Mártától, hogy mindig nézzük meg az elsődleges forrásokat is. Ezt elolvasva, az Index öszefoglalója nem rossz, de mégis kitérnék a részletekre.

A remény kisajátítása

Valóban, a „Faith is Hope”  ("A hit remény") című fejezetben azt találjuk, hogy Ratzinger bemutatja, hogy az emberiségnek milyen reményre van szüksége, és hogy a hit reményt ad. („Hit” szó alatt e cikkben mindig vallásos hitet értünk, ami az angolban „faith”, szemben az angol "belief"-fel.)

Ratzinger azt próbálja elhitetni velünk, hogy például az örök életbe vetett remény inkább egy „megáll az idő” jellegű boldogság, mint valóban kvantitatívan örök élet:

But then the question arises: do we really want this—to live eternally? Perhaps many people reject the faith today simply because they do not find the prospect of eternal life attractive.

And what does “eternity” really mean? There are moments when it suddenly seems clear to us: yes, this is what true “life” is—this is what it should be like. Besides, what we call “life” in our everyday language is not real “life” at all. Saint Augustine, in the extended letter on prayer which he addressed to Proba, a wealthy Roman widow and mother of three consuls, once wrote this: ultimately we want only one thing—”the blessed life”, the life which is simply life, simply “happiness”.

De aztán felmerül a kérdés: tényleg ezt akarjuk – örökké élni? Talán sok ember egyszerűen azért utasítja el a hitet manapság, mert az örök élet kilátásait nem találják vonzónak.

És mit jelent az 'örökkévalóság' valójában? Vannak pillanatok, amikor hirtelen világosnak látszik: igen, ez az igazi 'élet' – ez az, amilyennek lennie kell. Mellékesen, amit 'életnek' nevezünk a mindennapi nyelvben, az egyáltalán nem 'élet'. Szent Ágoston az imáról szóló hosszú levélben amelyet Probának címzett, egy jómódú római özvegynek, és három konzul anyjának, ezt írta: végül is egy dolgot szeretnénk – 'áldott életet', az életet, ami egyszerűen élet, egyszerűen 'boldogság'.

Azt el kell ismernünk, hogy ez a „magasabb” tényező fontos lehet sokaknak. Az emberek boldogságot is szeretnének, nem igazán akarnak örök, de boldogtalan életet. De hogy senki nem akarna örök életet, az túlzás. Én például akarnék, és boldoggá tudnám tenni. Nincs ezzel gond. (Egyébként hiába szeretném, nem veszem be emiatt a vallás dogmáit, ld. wishful thinking).

Azt gondolom, hogy az emberek többnyire boldogok bizony a saját, mindennapi elképzeléseik szerint akarnak lenni. Lehet ez kevésbé elvont boldogság, és „szellemibb” boldogság. Nem kell őket ebben zaklatni. Aki pedig elvontabb, intellektuálisabb, messzebbre tekintőbb boldogságot szeretne, annak sem kell a valláshoz fordulnia.

Egy klasszikus probléma a rabszolgasághoz való hozzáállás, amit Ratzingernél még mindig problematikusnak érzek:

Christianity did not bring a message of social revolution like that of the ill-fated Spartacus, whose struggle led to so much bloodshed. Jesus was not Spartacus, he was not engaged in a fight for political liberation like Barabbas or Bar- Kochba. Jesus, who himself died on the Cross, brought something totally different: an encounter with the Lord of all lords, an encounter with the living God and thus an encounter with a hope stronger than the sufferings of slavery, a hope which therefore transformed life and the world from within.

A kereszténység nem a társadalmi forradalom üzenetét hozta, mint a balsorsú Spartacus, akinek küzdelme annyi véráldozatba került. Jézus nem Spartacus volt, ő nem a politikai felszabadulásért küzdött, mint Barabás vagy Bar-Kochba (Barkópa). Jézus, aki maga halt meg a kereszten, valami teljesen mást hozott: az urak Urával való találkozást, a találkozást az élő Istennel, és a találkozást a reménnyel, ami erősebb a rabszolgaság szenvedéseinél, egy reménnyel, amely ezáltal megváltoztatta a világot belülről.

Furcsa, ahogy Pál apostol visszaküldi a rabszolgákat uraikhoz, és furcsa, ahogy Ratzinger egy kielégítő megoldásnak gondolja azt, hogy a rabszolgákat nem ténylegesen, hanem csak lelkükben szabadítja fel Jézus. Akárhogy is, de itt találónak tűnik Marx ama gondolata, hogy a vallás a népek ópiuma, amelyet tényleges elnyomásuk eltörlése helyett adnak nekik. Ratzinger bírálja Marxot, amiért az csak „materiális felszabadítást” ad. Sőt, a jézusi megoldást mintha jobbnak gondolná.

Ma már, utólag talán mindenképpen azt mondhatjuk, hogy az emberek életkörülményeinek tényleges javítása, és remények adása együtt a teljes megoldás. Annak a bizonyos reménynek pedig egyáltalán nem kell transzcendens dolgokkal kecsegtetnie.

A környezettudatosság kisajátítása

Ratzinger ezek után felvázol egy történelemfelfogást. Elköveti azt a hibát, hogy Bacon gondolataival jellemzi a tudományos fordulatot, és aztán semmi mást nem idéz.

The novelty—according to Bacon's vision—lies in a new correlation between science and praxis. This is also given a theological application: the new correlation between science and praxis would mean that the dominion over creation—given to man by God and lost through original sin—would be reestablished.

Bacon víziója szerint az újdonság a tudomány és a gyakorlat új kapcsolatában rejlik. Ennek egy teológiai alkalmazása is van: a tudomány és a gyakorlat új kapcsolata a teremtés feletti uralom – amelyet az ember Istentől kapott, és az eredendő bűnnel elvesztett – visszaállítását is jelenti.

Akárhogy is, de az, hogy a tudomány feladata az isten és ember közötti kapcsolat helyrerakása, ma már nem jellemző. Az sem jellemző, hogy a tudománynak önmagának bármilyen világmegváltó szerepet tulajdonítsunk. A tudomány felfogása a pozitivizmus óta nem lehet több, mint az az instrumentális felfogás, amit vázoltam.

Ratzinger konkluziója, hogy bár van technikai fejlődésünk, de etikai fejlődésünk elmarad:

In the twentieth century, Theodor W. Adorno formulated the problem of faith in progress quite drastically: he said that progress, seen accurately, is progress from the sling to the atom bomb. Now this is certainly an aspect of progress that must not be concealed. To put it another way: the ambiguity of progress becomes evident. Without doubt, it offers new possibilities for good, but it also opens up appalling possibilities for evil—possibilities that formerly did not exist. We have all witnessed the way in which progress, in the wrong hands, can become and has indeed become a terrifying progress in evil.

A huszadik században Theodor W. Adorno a haladásba vetett hit problémáját drasztikusan fogalmazta meg: azt mondta, hogy a haladás pontosan szemlélve nem más, mint haladás a parittyától az atombombáig. Nos, ez a fejlődés egy aspektusa, amelyet nem szabad elrejteni. Máshogy mondva: a fejlődés kétértelműsége nyilvánvalóvá válik. Kétségkívül a jóra való új lehetőségeket ajánl fel, de felkínál csalogató lehetőségeket a gonoszra is – lehetőségeket, amelyek korábban nem léteztek. Mindannyian tanúi voltunk, hogyan válhatott és vált a haladás rossz kezekben a gonosz elborzasztó fejlődésévé.

Ezzel nyilván sokan egyetértenének. És utaltam rá, a tudomány használható atombombának és atomreaktornak is. Ha az emberek nagy része úgy érzi (és ez kivételesen tényleg érzés kérdése), hogy a technikát nem jól használtuk fel, akkor igaz Ratzinger diagnózisa odáig, hogy erkölcsünk nem nőtt fel a tudományhoz. Lehet ebben valami.

Lehet, hogy hosszabb távon kellene néznünk, és erkölcsileg megvizsgálnunk a dolgokat. Hogy vajon a globális felmelegedés, a környezetszennyezés mit eredményez hosszabb távon. Megéri-e? Akarjuk-e? Erkölcsösnek találjuk-e?

Ratzinger ott követi el a hibát, hogy ezt megint a kereszténységnek akarja kisajátítani, mintha az az egyetlen erkölcs, az egyetlen hosszú távra gondolkodó erkölcs volna. Pedig nem: vannak szekuláris humanista erkölcsök is. És ma a világban a környezettudatos, a hosszú távú, felelős gondolkodásnak a kereszténység nem éppen fő motorja. Nem mondom, hogy akadálya, csak nem valami nagyon jelentős motiváció. Mintha ez a felfogás is világi alapon erősödött volna meg az emberekben. Mintha Ratzinger ezt csak meglovagolni akarná. És ez azt is jelenti, hogy a katolikus egyház nem az élén áll a dolgoknak, hanem utánuk kullog.

Ratzinger fut az elindult hajó után: be akar szállni a zöld mozgalomba utólag. „Be akar ülni a készbe”. Ügyes-ügyes, mondhatnánk, de se nem bátor, se nem elismerésre méltó.