Az ezotéria, a mágia, a kóklerség gyakran igyekszik hitelt nyerni a tudomány kétségkívül rendkívüli elismertségéből. Ennek egyik formája, amikor a zavaros elméleteket tudományos szavak, fogalmak, fogalmi rendszerek használatával próbálják eladni, miközben azoknak abban az összefüggésben valójában semmi értelmük sincs. Ez az áltudomány.

A tudomány határterületén azonban más formában is lehet kereskedni, és ha ezt jól csinálja valaki, az nemhogy káros, de kifejezetten hasznos és szórakoztató is lehet. Ez a sci-fi, a tudományos-fantasztikus irodalom. Egyik legnagyobb alakja, a 2000-ben lovaggá ütött Sir Arthur C. Clarke tegnap halt meg Sri Lanka fővárosában, Colombóban.

Manapság sok mindent science fictionnek neveznek, ami szerintem nem az. Ha valamilyen film a jövőben játszódik, ha űrhajó van benne, ha a szereplők időkapun keresztül utaznak össze-vissza, az még nem sci-fi, legalábbis az én kényes ízlésem szerint. Bár néha az ilyesmit is élvezem, de az "csak" fiction - fikció - de nem feltétlenül science - tudomány. A sci-fi számomra ott kezdődik, ahol a "hoppá, ez akár meg is történhetne" alapélménye megvan, azaz a történet tudományos értelemben elképzelhető, nem mond ellent - legalábbis úton-útfélen - a tudományos ismereteknek. Ez nem azt jelenti, hogy csak olyan dolgok szerepelhetnek benne, amelyeket a tudomány már ismer, elő tud állítani, ki tud mutatni, hanem azt, hogy lehetőleg olyan történések nem szerepelnek benne, amelyeket mai tudományos ismereteink egyértelműen kizárnak. Ezen a szigorú feltételen bizton megbukna néhány elismert sci-fi történet egy-egy eleme; ne is erőltessük tovább a definíciómat, nem ez a lényeg.

Arthur C. Clarke egyike az én sci-fi író triumvirátusomnak. Isaac Asimov elsősorban a társadalmi folyamatokat próbálta előrevetíteni (lásd az Alapítvány sorozatot), Stanislaw Lem mindenféle valószínűtlen, de lehetséges találkozásokról, kapcsolatfelvételekről ír (nem is beszélve a Kiberiáda robotmesekönyvről), Clarke azonban kétségkívül a legnagyobb volt a természettudományos, technikai fikciók területén (Űrodüsszeia sorozat, Holdrengés, stb.).

Clarke a második világháború idején a brit légierő kötelékében dolgozott a korai radartechnológia kifejlesztésén, ami hihetetlen fontosságú volt a német légitámadások előrejelzése és elhárítása szempontjából, és talán egyik kulcspontja volt a harci eseményeknek.

1945-ben a Wireless World című rádiótechnikai újság számára cikket írt, amelyben egy, a Föld adott pontja fölött "lebegő" (pontosan 24 órás ciklusidővel, úgynevezett geostacionárius pályán keringő) műhold elképzelését vázolta fel. Elképzelése szerint ez a szatellit átjátszóállomásként rádióműsorokat, rádióadásokat sugározhatna a Föld nagy területére. Elképzelése a hatvanas években vált valóra az első telekommunikációs műhold felbocsátásával. Clarke nem védte le ötletét, és ezzel kapcsolatban 1965-ben egy kis esszét írt Hogyan veszítettem egymilliárd dollárt a szabadidőmben? alcímmel.

Pár hónapja, a kilencvenedik születésnapján rendezett összejövetelen azt nyilatkozta: reméli, hogy még megéri, hogy élet jeleit találjuk a Földön kívül, hogy komoly előrelépés történik a fosszilis energiaforrások kiváltása terén és hogy otthonában, Sri Lankán befejeződik végre a kormányzati erők és a tamil felkelők között dúló 25 éves harc.

Clarke és Asimov írásait sokan keverik össze, ezen ők maguk is többször élcelődtek. Arthur C. Clarke Mesék a Földről című könyvéhez Isaac Asimov írt előszót. Ebben írja:

"... Stílusa hasonlít az enyémhez, és gyakran össze is kevernek minket - legalábbis a könyveinket. Az a tudományos-fantasztikus könyv, amelyet drága feleségem, Janet életében először olvasott, Arthurnak "A gyermekkor vége" című regénye volt; a második pedig az én "Alapítvány és birodalmam". Mivel Janet nem emlékezett tisztán, melyik melyik, végül hozzám jött feleségül, pedig szerintem Arthurra pályázott."