Nem mindennapi riportot készítettek munkatársaink Venyige Jolánnal, a külföldön is nagy tekintélynek örvendő parapatopszichoszenzológussal, aki mindezidáig nem adott interjút mondván, hogy a könyvei magukért beszélnek. Megtört a jég, itt a riport, az első és utolsó, a maga teljes terjedelmében:

 – Nagy felelősség a ránk szánt rövid időben az olvasók millióinak nevében a legfontosabb kérdéseket feltenni Önnek, mégis megkísérlem. Hogyan éljünk, mit tegyünk, miként boldoguljunk?

 – Nézze, a pozitív fénybe kell menni. Az ember energiát kér és kap, és akkor az áramlat beárad. Isten plusz lélek meg fény egyenlő három, ami azt jelenti, hogy ennek a területe öthatod. Közben meditálni kell, és a végletek átkötődnek. Élni kell, élni, mindig élni. Aki meghal, az már nem él. Ezért kell élni. Létezni, mint a virág meg a méz.

 – Ne vegye kíváncsiskodásnak, hogy megkérdezem, Ön hogyan csinálja?

 – Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy én hogyan csinálom. Neki is azt mondtam, amit most magának fogok: nem kell hozzá más, csak ennyi. Mindig tudom, hiszen ezért élek. Élni kell, élni, mindig élni. Létezni, mint a virág meg a méz.

 – Van-e üzenete nekünk, embereknek, és ha van, mi az?

 – Elemezzük például magunkat, vagy mást, esetleg senkit se. A véletlenben ott a szó: ÉLET. Élni kell, élni, mindig csak élni. Én is élek, más is.

 – Mit vár a jövőtől, mire számíthatunk?

 – Meg kell haladnunk a választ, még mielőtt megadjuk. Meg kell haladnunk magát a meghaladást is. A jelen a múlt lángosa, a jövő az élet veseköve.

 – És végezetül – hiszen tudom, hogy kevés az ideje – ha EGY mondatban kellene összesűríteni, mi lenne az?

 – Nézze, nincs ilyen mondat, hiszen maga a mondat az. A véletlenben ott a szó: ÉLETLEN.

(Részlet Dolák-Saly Róbert: Madáretető c. könyvéből (Európa, 2003), a szerző engedélyével)