Az előttünk álló, 2009-es esztendőben két évfordulót is ünnepel a tudomány: a Nemzetközi Csillagászati Évet (Galilei tiszteletére, aki 400 éve először használta a maga készítette távcsövet), és a Darwin-évet, a tudós születésének 200. és A fajok eredete megjelenésének 150. évfordulójára emlékezve. Ez adta az ötletet a tekintélyes New Scientist folyóirat szerkesztőségének, hogy múlt évi utolsó számában megkérdezzen néhány világhírű szakembert, szerintük ki tett többet azért, hogy az ember meglelje helyét a világban: Darwin vagy Galilei? A kozmológus Lawrence Krauss és a genetikus Steve Jones Galileinek adta a pálmát. A többiek viszont – a primatológus Frans de Waal, a fizikus Paul Davies, a filozófus Daniel Dennett és Michael Ruse, a pszichológus Steven Pinker, valamint az író Matt Ridley – Darwinra szavaztak. A zsűri tehát 6:2 arányban úgy ítélte: az evolúció mélyrehatóbban változtatta meg nézetünket arról, hogy mi is az ember, mint a Hold hegyeinek a megpillantása. Kérdés, hogy a tudomány története alátámasztja-e ez a képet.

A tudományos megismerésnek – mint azt Ernst Mayr, a 20. századi evolúciókutatás egyik legnagyobb alakja a What is biology? (Mi a biológia?) című könyvében feltárta – három alapvető szakasza van. Az első a jelenségek fogalmi leírásával, a „mi?” kérdésre ad választ. A második a fogalmak törvényekben kifejeződő összefüggését, a „hogyan?”-t vizsgálja. Végül a harmadik szakaszban teszi fel a tudós a „miért?” kérdését. Galilei a természettudomány születésének, azaz a kísérletezésen alapuló fogalomalkotásnak meghatározó alakja – ez a „mi?” korszaka. A „hogyan?” korszakának szimbóluma Newton, aki matematikai képletekbe foglalta a valóság törvényeit. A „miért?” elemzését azonban – sem elég tapasztaltnak, sem elég bátornak nem érezvén magát – a tudomány sokáig elhárította, és átengedte a vallásnak és a filozófiának. Darwin történelmi érdeme az, hogy a „mi?” és a „hogyan?” után a „miért?” megválaszolására is alkalmas módszert adott a kezünkbe.

Az első kérdések viszonylag egyszerűek voltak: miért nagy és tömzsi a pinty csőre az egyik szigeten és miért vékony, de hosszú a másikon? Darwint nem elégítette ki a természetben feltáruló célszerűségnek és szépségnek a bölcs és mindenható teremtőre utaló „megoldása”. Az anyagi világban rejlő magyarázatot keresett. Javaslata, a természetes szelekció, meghökkentően egyszerű, és ehhez képest megdöbbentően hatékonynak bizonyult az egyre bonyolultabb kérdések megválaszolásánál. Márpedig a természet kimeríthetetlen tárháza a meghökkentő jelenségeknek: a párzás után partnerét elfogyasztó sáska, a kicsinyeit hajtóvadászatszerűen legyilkoló oroszlán, és még sorolhatnánk. A válaszokat kutatva világossá vált az evolúció „versenyelőnye”: nemcsak a szépet, a meghatót, a célszerűt, hanem a borzalmasat, a viszolyogtatót és a célszerűtlent is magyarázni képes. Az a tény, hogy az evolúció a 20. század folyamán sikerrel oldotta meg szinte az összes problémát, egyik neves kutatóját, Theodosius Dobzhanskyt egy azóta sokat idézett megállapításra késztette: „A biológia minden jelensége csakis az evolúció fényében értelmezhető.”

Ám a válaszok egyre mélyebbre vezettek, minden megoldott probléma újabb kérdéseket vetett fel. Különös párviadal kezdődött: miközben a tudomány sorra megválaszolta a felvetődő kérdéseket, a Teremtő bölcsességét előnyben részesítő gondolkodók egyre mélyebb szinten szegezték neki a „miért?” kérdést. Választ keresve tehát a „miért olyan az ember és társadalma, amilyen?” kérdésre, az evolúció modellje behatolt a társadalomtudományokba, és ott is sikeresnek bizonyult. Olyannyira, hogy Dobzhansky idézett állítását sokan kiterjesztették az ember világára: „A társadalom minden jelensége csakis az evolúció fényében értelmezhető”. S valóban, a módszer meggyökeresedett a közgazdaságtanban, a pszichológiában, az antropológiában, a szociológiában, és másutt is. Segítségével értelmezni lehetett az ember sokáig megmagyarázhatatlannak tűnő ellentétes tulajdonságait: altruizmusát és önzését, együttműködési készségét és előítéletességét, egyszerre monogám és csapodár hajlamát. Végül az elmúlt évtizedben feltétettek a végső kérdések: „Miért olyan az Univerzum szerkezete, amilyen, és egyáltalán miért a létezés van, miért nem a semmi”? S ha itt a válasszal egyelőre adós is a tudomány, reménnyel tölthet el minket, hogy a darwini módszer megközelíthetővé tette a tudományos megismerés elől sokáig elzárt kérdéseket.

Ha az evolúciót ma támadások érik, azt nem kudarcai, hanem sikerei váltották ki. Éppen az univerzális megismerési módszerben rejlik – Daniel Dennett megfogalmazásával – a darwini idea „veszélyessége”. Kellő körültekintéssel és kitartó munkával választ képes adni bármely, a legtöbb emberben a csoda képzetét keltő jelenségre. Mindeközben a módszer és maga Darwin is egy másik, nem kevésbé fontos szemszögből is példakép lehet. A tudománynak nincsenek tévedhetetlen prófétái, sem pedig szent könyvei. Darwint nem az különbözteti meg a kritikától hatalmi eszközökkel védett gondolkodóktól, prófétáktól és politikusoktól, hogy a tudomány intézménye védi meg megkérdőjelezhetetlennek tekintett állításait a támadásoktól.

Darwin nem szorul védelemre. Éppen ellenkezőleg, állandóan kérdőre vonják és folyamatosan bizonyítani kell igazát. A kutató számára nem megrázó, ha Darwin egyik vagy másik állításáról bebizonyosodik, hogy téves. A tudomány az igazság keresésére, és nem mégoly jelentős személyiségeinek „szentté” avatására esküdött fel. Az evolúciót érintő mai vitáknak azonban semmi közük a tudományhoz. Ezek a társadalom problémáiról, a politikáról és az ideológiáról szólnak. A világban ma tapasztalható ellentmondásokból pedig arra következtethetünk, nem szűnnek majd az evolúció tudományosan megalapozott jellegét kétségbe vonó támadások. Miközben tehát az evolúció minden területen folyamatosan igazolódni fog, az „örök majom-pör” folytatódik.

Napjainkban elvétve találni olyan embert, aki azt hiszi: a Nap kering a Föld körül. Az ember származásának evolúciós modellje viszont nemegyszer háttérbe szorul a Teremtés gyakran betű szerinti értelmezése mögött. A két tudományos tény elfogadottsága közötti különbség oka nem a felismerések közötti csaknem három évszázadban van. Még csak nem is abban, hogy a holdutazás korában letagadhatatlan a Föld Naprendszer-beli helyzete, hiszen nem szól kevesebb tudományos bizonyíték és gyakorlati tapasztalat az evolúció mellett sem. Ha ma – még a fejlett társadalmakban is – sokan az ember kialakulásának nem az evolúción, hanem a hiten alapuló tanítását fogadják el, ezt nem a bizonyítékok hiánya magyarázza. Úgy tűnik, könnyebb belenyugodni, hogy a Föld a Világegyetem egy poros csücskében helyezkedik el, mint tudomásul venni, hogy az ember az állatok világából származik, és nem „felsőbb” segítséggel, hanem saját erejéből „csinált karriert”. Ám az ember akkor válik felnőtté – egyénileg és a faj szintjén is –, amikor szembe mer nézni saját múltjával. Ez az, ami Darwint egyedülállóvá teszi: miközben fáradhatatlanul kereste a tudomány igazságát, megértő és óvatos volt a modell társadalmi hatásait illetően. Reménykedjünk ezért, hogy 250 év múlva az ember származása éppen olyan elfogadott lesz, mint ma a Föld Nap körüli keringése.

Marosán György