Marosán György írása

Miért nehezen – ha egyáltalán – gyógyíthatók a fanatikusok?

A Nők Lapja nagyobb teret szentelt egy közismert televíziós személyiség fejtegetésének, amelyben sokak számára ajánlja Ryke Geerd Hamer terápiáját. Dr. Hamer – állítja – évtizedek óta 85%-os sikerrel gyógyítja a daganatos betegeket. Ha a kedves olvasó beírja a Google-ba a Ryke Geerd Hamer nevet, kiderül, a „gyógyító” Európában szinte mindenütt „tiltólistán” van. Komolyan megsértette egy sor ország – így Németország, Franciaország és Ausztria – törvényeit, és terhére róják: egy sor esetben tanácsára, ill. kezelésének következményeként a betegek menthetetlen állapotba kerültek és meghaltak. Többször ítélték el, kétszer volt börtönben, legalább 3 évet. Hívei ennek ellenére fanatikusan hisznek benne, a tiltások ellenére nő a követőinek a száma.

A katolikus egyház kampányt hirdetett az „újpogányság” ellen. Az „ősmagyar vallást” (és antiszemitizmust) hirdetők meggyőződése: „Jézus sosem volt zsidó, magyar volt, és a Pártus Birodalomban született”. A hivatalos egyházak „zavaros kotyvaléknak” minősítik ezt a nézetet, ám hirdetőit ez nem tántorítja el, a „tanok” egyre terjednek. A globális felmelegedés jelenségét és a globális társadalom létére gyakorolt – jórészt negatív – hatását a tudományos kutatás és az időjárással kapcsolatos hétköznapi tapasztalatok egyértelmű tényei ellenére sokan tagadják. Az USA szenátusa republikánus tagjainak túlnyomó része gondolja például, hogy a felmelegedésről szóló hírek eltúlzottak. Az elmúlt évben a globális időjárás egyre gyakoribbá váló katasztrófái – az árvizek, tájfunok, szárazságok – sem bizonytalanították el a fanatikus tagadókat, számuk gyarapodni látszik. A védőoltások által előidézett autizmusról szóló kutatás bizonyítékai – derült ki nemrég – hamisításon alapultak. Ennek ellenére hirdetői tántoríthatatlanul hisznek téveszméikben. A holokauszttagadók tábora az idő múlásával és a tények egyre növekvő tömegének napvilágra kerülése ellenére inkább gyarapszik, mint csökken.

A tévhiteket – első pillantásra – kevesek kapzsisága és gonoszsága, illetve sokak butasága és hiszékenysége magyarázza. A felsorolt esetek – az élet számtalan példájával együtt – azonban az ember téveszmékre való meghökkentő fogékonyságára utalnak. Mintha az ember természete „vonzaná” a tévhiteket, és tenné szinte lehetetlenné, hogy megszabaduljunk azoktól. Hangozzon tehát bármilyen meghökkentően, maga az evolúció a „felelős” az ember téveszmékhez való különös ragaszkodásáért. Az evolúció adományai ugyanis mindig kettősséget hordoznak: az élet problémáinak megoldásában segítséget jelentő eszközei egyben veszély forrásai. És ez a kettősség nem csupán „dolgokra” – mint az alkohol, a tűz vagy a fegyverek – vonatkozik, hanem az agyban székelő gondolatokra és hitekre is.

Az embert – mint minden élőlényt – az evolúció tanuló lénnyé formálta. A túlélését segíti, ha a környezet jelenségeiben szabályszerűségeket képes felfedezni és viselkedését ehhez igazítja. Kezdetben a minta azonosítása a faj szintjén – a genetikai tanulás útján – megy végbe. A fejlettebb lények képessé válnak az egyéni tanulásra, így viselkedésüket a korábbi tapasztalatokhoz illeszthetik. Még egy szinttel feljebb már a populáció szociális tapasztalatai is átörökíthetők és felhalmozhatók. Az ember esetén a tanulás szinte a születés pillanatában megindul, sőt valószínűleg a már a születés előtt elkezdődik. Az egész életet egy kettős tanulási stratégia határozza meg: állandóan folyik a mintakeresés, és ezzel egyidejűleg folyamatos figyelem irányul a mintától való eltérés azonosítására.

A környezetet pontosan leképező minta birtokában a viselkedés – legalább is részben – automatizálható: ösztönszerűen, gyorsan cselekedhetünk, a biztos eredmény tudatában. Ebből ered az ismert „ökölszabály”: „járt utat a járatlanért el ne hagyj”. Ugyanakkor a mintától való eltérés azonosítása szintén életbevágó lehet. A szokatlan többnyire veszélyt jelez. Ezért „programozza” az evolúció a lényeket arra, hogy a várakozástól eltérőre, az egyedire, a különlegesre, a váratlanra szintén figyeljenek fel. Ez segít csapdába csalni az emberi figyelmet, amit a média egyre tolakodóbban ki is használ. Üzeneteit arra építi: „ha egy kutya megharapja a postást, az nem hír, míg ha a postás harapja meg a kutyát, az igen.”

Az ember mintakereső tevékenysége hosszú fejlődési szakaszokon ment keresztül. Előbb csak a közvetlenül szembeszökő összefüggéseket ismerte fel, majd egyre komplexebb és alapvetőbb szabályokat volt képes azonosítani. Így jutott el az „ökölszabályokig”, majd a rendszerezett tapasztalatgyűjtés és kísérletezés megindulásával elérte a tudomány szintjét. A tudományban a minta azonosítása (a kutatás) és tesztelése (a további kísérlet, a peer review rendszere és a gyakorlati alkalmazás), majd a tesztelt eredmények beépítése az emberiség kollektív tudásába szigorú intézményi szabályok szerint történik. Egészen a múlt század közepéig a tudománynak a végső szó kimondásában játszott szerepe szinte megkérdőjelezhetetlen volt. Még a tudomány intézményét kritizáló filozófusok is elképzelhetetlennek tartották volna, hogy – mondjuk egy kórházban az orvosok – a tudományos terápiát akár csak elegyítsék a „tradicionális” gyógyítás eljárásaival.

Az evolúció azonban az embert felruházta még egy – az állatokétól eltérő – különleges adottsággal: a kontrafaktuális elmebeli konstrukciók „teremtésének” képességével. El tudunk képzelni olyan dolgokat, eseményeket, személyeket, akik vagy amik a valóságban nem voltak, nincsenek, de lehettek volna, sőt, kellene, hogy legyenek [1]. Ez az adottságunk már kisgyermek korunkban megnyilvánul: hajónak képzeljük a karosszéket, királynőnek vagy híres felfedezőnek magunkat. Ezt „alkalmazzuk”, amikor magunk mellé képzeljük távol levő édesanyánkat, de épp így farkast gondolunk a sötétben az ágy alá. A kontrafaktuális „dolgok” megalkotása teszi lehetővé a feltalálónak, hogy gondolatban eltervezzen, majd megépítsen egy addig még nem létező tárgyat: íjat, autót vagy repülőt. Ez teszi képessé a tudóst elképzelni még senki által fel nem ismert szabályt vagy törvényt.

Kultúránk túlnyomó része – tévé, repülő, autó, könyv, stb. – egykor nem létező, azután elképzelt, majd létrehozott dolgokból áll. Ez a képességünk teszi lehetővé, hogy racionálisan döntsünk, összevetve a még nem létező, de elképzelt kimenetek költségét és hasznát. A ténymorzsákból az ősember a bokorba szörnyeteget képzel, a későbbi korok embere a villámok láttán isteneket konstruál. Végső soron az ember mintaazonosító és az erre ráépülő kontrafaktum-konstruáló képessége lesz „felelős” a tévhitekért is. Az ember a valóság elemeiből némi fantáziával szörnyeket, angyalokat, ördögöket és isteneket teremt. A valóságosként való elképzelt kontrafaktumok azután bolond cselekedeteket is kiválthatnak: Othello vádat, az őrült feltaláló örökmozgót fabrikál. Sőt, ha egyszer a kontrafaktumok „befészkelték” magukat az ember elméjébe, onnan szinte lehetetlen kifüstölni őket. De mi lehet az oka a téveszmék ilyen „kiűzhetetlenségének”?

Az átlagember életének nagy részében – és még a tudós is többnyire „átlagemberből” van – ösztönszerűen továbbra is működteti az ősi mintakereső stratégiát: folyamatosan keresi környezetének jelenségeiben a mintát; amit pedig felismerni vélt, azt alkalmazza. A szerencsejátékosok „nyerő szisztémákat” konstruálnak, de az átlagember is éppen így alkot magának hiedelmeken alapuló „nyerő szabályokat”. „S az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő” – írta Radnóti. A tudományos törvény és a hiedelmen alapuló (ál)szabály többnyire békésen együttél, és nem kelt túl nagy zavart. Az átlagemberben ugyanis működik – bár többnyire gyengén – egy ösztönszerű szkepticizmus. Hétköznapokon, amikor a körülmények korábbi tapasztalataival egybehangzóak, követi az elsajátított mintát, és használja józan eszét is.

Néha azonban a világ „megbolondul”: gyorsan változik, a körülmények bizonytalanok, és a környezet kiszámíthatatlan. Ilyenkor az eligazodásul szolgáló – többnyire a tudományon alapuló – minták alkalmazhatóságában való hit megrendül. Minthogy a cselekvéshez feltétlenül szükség van biztos „tájékozódási pontokra”, felerősödik a mintakeresés, és az ember hajlamos lesz a felbukkanó, valóságosságát egyáltalán nem bizonyított mintát is igaznak tekinteni. A tétovázás nélküli cselekvés érdekében az igazolatlan mintát a hit bizonyosságával ruházza fel, és a vélekedést ténynek tekinti. Mi történik hát – tették fel a kérdést a kutatók –, ha a körülmények bizonytalanabbá és áttekinthetetlenné válnak, és ehhez magas szintű kockázat társul?

A kísérletek eredményei arra utaltak: ha a meglevő minta helyességében való hit megrendül, az emberek hajlamosak öntudatlan mérlegelés alapján egy nemlétező mintát valóságosként fogni fel [2]. Ez mutatkozik meg a szerencsejátékosok közismert „nyerő szisztéma”-azonosító hajlamában. Amikor tehát az átlagember egyre több szokatlan, korábbi ismeretei alapján nem magyarázható történésnek lesz tanúja, hajlamos lesz hinni a többnyire nem megbízható szervezetek és személyek által felkínált mintának – a tudomány állításával szemben. A kontrafaktumok itt és így válnak tévhitekké. Ám ellenállásukat a józan észnek tovább erősíti a kognitív disszonancia jelensége.

A kognitív disszonancia az embernek az a tulajdonsága, hogy amikor kialakult véleményével, korábbi döntésével vagy általa elfogadott ténnyel kapcsolatban új – esetleg nézetének újragondolására késztető – szempontok, információk vetődnek fel, egyoldalúan válogat a felmerült információk között [3]. Csak azokat veszi tekintetbe, amelyek kialakult véleményével egybevágnak, míg azokat, amelyek ennek ellentmondanak, figyelmen kívül hagyja. Korábban elfogadott nézetének felülvizsgálata helyett így folyamatosan újraigazolja és megerősíti tévhiteit. E „racionalizálásra” meghökkentő példát idéz könyvében G. Allport [4]:

„Mr X: Az a baj a zsidókkal, hogy kizárólag saját csoportjukkal törődnek.

Mr Y: A közadakozási kampányok nyilvántartásai szerint azonban bizonyítható, hogy a zsidók létszámukhoz képest sokkal nagylelkűbben adakoznak a közösség jótékonysági céljaira, mint a nem zsidók.

Mr X: Ez csak azt mutatja, hogy mindig is igyekeztek mások jóindulatát megvásárolni és állandóan beavatkoznak a keresztények ügyeibe. Csak a pénzen jár az eszük, azért van annyi zsidó bankár.

Mr. Y: Egy nemrégiben végzett vizsgálat viszont azt mutatja, hogy a zsidók aránya a banküzletben elhanyagolhatóan alacsony, sokkal több nem zsidó bankár van az országban.

Mr. X: Éppen erről van szó, tisztességes üzletbe nem merészkednek, annál több van belőlük a filmiparban és az éjszakai lokálok tulajdonosai között.”

Azzal, hogy az egyén mindazt, ami korábbi véleményének vagy döntésének ellentmond, eleve kételkedve fogadja és kirekeszti érvelési rendszeréből, az egykor véletlenszerűen rögzült téveszme végképp szinte kiűzhetetlenné válik.

A kontrafaktumok létrehozásának képessége összekapcsolódva a kognitív disszonancia jelenségével lesz az alapja az összeesküvés-elméleteknek. A kezdetben egyéni és egyedi tévhit közösségi mítosszá válik, amely még az ideológiailag semleges témákban is – globális felmelegedés, dohányzás káros hatásai, természetgyógyászat, génkezelt növények, stb. – hitre épülő mozgalmak születését idézi elő. Az engem kényelmetlenül érintő események és kedvezőtlen körülmények mögött „ellenem” működő akaratot tételezek fel. Pechemet és szerencsétlenségemet nem véletlen természeti és társadalmi jelenségek idézték elő, hanem kontrafaktumként konstruált „személyek” tudatos aknamunkájának a következménye. Ismét egy Radnóti-versrészletre utalva, a költőt kísérő és védő feltételezett angyal helyébe az ördögöt állítva: „Egy ördög követ, kezében kard van, mögöttem jár, üldöz engem, és ő sodor mindig a bajba”. Az egyén – ekkor már társadalmi nyomásra –, történjék bármi jó vagy rossz, az eredeti téveszme iránt kétséget támasztó tényeket figyelmen kívül hagyja, míg az azt alátámasztani látszókat kiválogatja – ha ez nem volna elég, a valóságot meghamisítja – és újra és újra megerősíti bizalmát az eredeti téveszmében. Így ahelyett, hogy elindulna a tények objektív tisztázása, a téveszme – a valósággal való éles szembenállás ellenére – megerősödve kerül ki a vitából. A helyzetet pontosan jellemzi a francia gondolkodó mondása: „Olyan szép légvárakat építettem, hogy sajnálom lerombolni azokat”.

A téveszmék köré szerveződő politikai, vallási vagy ideológiai mozgalmak azután még egy további módon erősítik a téveszmék rációnak való ellenállását. A hívők számára a közösség téveszméi mellett alapvető iránymutatók a közösség karizmatikus vezetői. A karizma birtokosának olyan képességére utal, amely követőjében azt a meggyőződést alakítja ki, hogy az ezzel rendelkező személy képes a valóság befolyásolására, az események menetének megváltoztatására. A karizmatikus személy „kapcsolatba léphet” a „felsőbb lényekkel” – az Istennel vagy a szellemekkel – közvetítheti az „Ő” tanácsát, sőt megidézheti „Őt”. A régi korokban az ilyen személyekből lettek a sámánok és a varázslók. Később ők váltak prófétákká és vallásalapítókká, míg napjainkban belőlük lesznek a politikusok vagy éppen világcégek alapítói, esetleg a médiaszemélyiségek. Sok tapasztalat utal arra, hogy az ilyen karizmatikus személy képes a valóságnak ellenmondó tényeket is elfogadtatni híveivel.

A kutatók nemrég egy ötletesen összeállított vizsgálattal bizonyították: egy adott szöveget a hallgatója aszerint minősít „megcáfolhatatlannak” vagy látja el „ezt még szembesítenem kell a tényekkel” értékeléssel, hogy a kijelentés megfogalmazóját karizmatikusnak vagy „átlagos” polgárnak hiszi [5]. A kísérletben, fMRI berendezéssel „belepillantva” a kísérleti személyek agyába, láthatóvá vált: a „hívők” és a „nemhívők” agyuk eltérő területeivel elemzik a hallottakat. Amikor a „hívő” egy általa karizmatikusnak gondolt személy állításait értékeli, agya „kikapcsol”: a hallottakat nem bocsátja keresztül a racionalitás szűrőjén. Amikor viszont a világot ösztönszerű szkepticizmussal szemlélő ember hallgatja meg ugyanezt a szöveget – még ha megpróbálják is karizmatikusnak feltüntetni annak megfogalmazóját – kritikusan közelít az állításokhoz és bizonyítékokat kér annak igazáról. A kísérlet azt igazolta: a hívők, ha egy állítás szoros kapcsolatban van „Istennel”, akkor elutasítják a kételkedést és megingathatatlanul hisznek. Hiába hát a racionális érvelés, a tények bemutatása és felsorolása, az nem hat rájuk. Bár ez a vizsgálat kizárólag a vallásos, illetve nemvallásos személyek karizmához való viszonyáról szólt, a jelenség bármilyen politikai és ideológiai mozgalomra – a holokauszttagadástól a kézrátétellel történő gyógyításig – érvényesnek tűnik.

Végül a 21. században még egy jelenség teszi szinte lehetetlenné a téveszmék leleplezését: az internet. A világháló egymásnak szögesen ellentmondó tények áttekinthetetlen sokaságát állítja elénk. Minden kérdés és minden válasz, minden probléma és annak minden tagadása, minden megoldás és ezek hatástalanságának minden bizonyítéka megtalálható. Fellelhető minden ajánlott eljárás, lelkesült dicséretével és kétségtelen cáfolatával együtt. Felbukkan minden igazság, megkérdőjelezhetetlen magyarázatával és hamisságának, hazugságának minden bizonyítékával. Ám ez a totális káosz azt eredményezi: az emberek nem próbálnak utánajárni a dolgoknak, hogy megalapozott tények alapján válasszanak eszmék, állítások között. Nem bajlódnak azzal, hogy szembesítsék ezeket az állításokat egymással. Megelégszenek azzal, hogy pillanatnyi benyomásuk alapján – követve referenciacsoportjuk mítoszait és összeesküvés-elméleteit – megítélik, mennyire illeszkedik a „felkínált” nézet valamelyik korábban kialakított (tév)eszméjükhez, majd ezt választva újra és újra megerősítik elkötelezettségüket ebben.

A ráció – úgy tűnik – vesztésre áll. Eleve hátrányban van a karizmatikus próféták vagy az áltudományos összeesküvés-elméletek terjesztőivel szemben. A „hívő” tagadókat és állítókat – legyen szó egy vakcina hatásosságáról vagy a globális felmelegedés, illetve a holokauszt történelmi tényeiről – észérvekkel szinte lehetetlen meggyőzni. Ennek ellenére erről nem szabad lemondani. Ám a tudomány csak akkor lesz hatékony befolyásoló tényező, ha tisztába jön azzal: a valóság megértése nem pusztán racionális folyamat. Ezért a közvélemény befolyásolásának meggyőzésen alapuló útja – sajnos – egyáltalán nem gyors, nem kellően hatásos, és még csak nem is biztos. Az agyak megnyeréséért folyó küzdelemben a tudomány a maga száraz és racionális, távolságtartó és szkeptikus szemléletével – akarjuk, nem akarjuk – mindig hátrányban lesz a karizmatikus, demagóg politikusok és próféták meggyőző erejével összevetve. A probléma az, hogy nincs más út!

1. Galinsky AD, Kray LD (2004): From thinking about what might have been to sharing what we know: The effects of counterfactual mind-sets on information sharing in groups. Journal of Experimental Social Psychology 40(5):606-618. (doi:10.1016/j.jesp.2003.11.005) vissza
2. Whitson JA, Galinsky AD (2008): Lacking control increases illusory pattern perception. Science 322(5898):115-117. (doi:10.1126/science.115984) vissza
3. Aronson E, Tavris C (2009): Történtek hibák (de nem én tehetek róluk). Az önigazolás lélektana. Ab Ovo. (kiadó) vissza
4. Allport GW (1954, 1979): The nature of prejudice. Magyarul: Az előítélet. Gondolat, 1977; Osiris, 1999. vissza
5. Schjoedt U, Stødkilde-Jørgensen H, Geertz AW, Lund TE, Roepstorff A (2011): The power of charisma--perceived charisma inhibits the frontal executive network of believers in intercessory prayer. Social Cognitive and Affective Neuroscience 6(1):119-127. (doi:10.1093/scan/nsq023) vissza