Richard Dawkins Az önző gén című könyvével vált világhírűvé. Én fiatal orvosként valamikor a 80-as évek közepén olvastam. Nagyon tetszett, ragyogó ismeretterjesztő írásnak tartottam, nem is gondoltam volna, hogy ez egy tudományos alapvetés. (A Google Scholar szerint 22 400-an hivatkoztak rá.) Számtalan nyelvre lefordították, sok millió példányban vásárolták meg. Azóta még 12 könyve jelent meg, csaknem mindegyik óriási könyvkiadói siker lett. Hogyan történt? Semmiképpen sem szokványos dolog, hogy tudományos tételeket ismeretterjesztő művek formájában jelentessen meg valaki. Dawkins magyarázata: „Talán éppen mostanában vagyunk tanúi a tudományos és az irodalmi szféra konstruktív összeolvadásának. Lehet, hogy ezekből nő majd ki … a harmadik kultúra…” (15. oldal).

Legújabb könyve önéletrajzi indíttatású, a 70. születésnapjára lepte meg magát vele a szerző. A mű roppant eklektikus, anekdoták tömkelege és néhány tudományos vizsgálat leírása mellett főleg a kevésbé sikeres könyveinek az ismertetéseit tartalmazza. Az olvasónak az az érzése, hogy Dawkins ebben a szülinapi könyvben elmagyarázza, miért olyan nagyszerűek a korábbi művei. Dawkins 25 éven át volt oxfordi tanár, és ezalatt alig jelent meg több tudományos publikációja, mint ahány könyve. Ezek a közlemények is gyakorta – nagyon tetszetős – spekulációk. Ismert például, hogy naponta több ezer idegsejtünk pusztul el, Dawkins elképzelése szerint azonban ez egy szelekciós mechanizmus része, és nem egy véletlenszerű folyamat. Azzal a példával él, hogy a szobrász nem hozzáad, hanem elveszi a sziklából az anyagot, és végül így keletkezik a szobor. Hú! És ezt a Nature elfogadta (Selective neurone death as a possible memory mechanism. Nature 1971 Jan 8;229(5280):118-9.)!

A könyv egyik legszebb része, ahol leírja oxfordi oktatói tevékenységét. Bámulatos, milyen lelkiismeretesen és tudatosan kerülte azokat az igazságtalanságokat, melyekkel minden diák szembesül. Például, mivel a rendezetlen kézírás visszatetszést szül az oktatóban, ennek elkerülésére a szintén oxfordi tanár feleségével olvasták fel egymásnak a dolgozatokat. A felolvasás után egyszerre mondták ki az érdemjegyet, ami rendszerint egyezett. „Oxfordban egyébként is az a szokás, hogy a dolgozatokat két tanár osztályozza egymástól függetlenül” (38. oldal). Van nálunk ilyen? Eredeti eljárásokat dolgozott ki a sorrendiségi effektus kiiktatására. (Például az elsőként kézbe vett pályázatokat eredetileg mindig jobban kivesézték, és így azok sohasem nyertek. Ugyanakkor az utolsónak olvasott vizsgadolgozatokat a tanár fáradtsága miatt könnyebben lepontozták.) Lenyűgöző és irigylésre méltó az a mentori ténykedés, amit Dawkins gyakorolt. Kezdetben heti 6 órában, mindig csak egyetlen diákkal foglalkozott, keserűen állapítja meg, hogy később 2, sőt azóta már 3 diák számára jut csak egy közös mentori óra. Mentori rendszer persze másutt is van, de gyakrabban formális, még az egyéb fakultásokon, Oxfordban is. Elképesztő, hogy 1974-ben még lányokat nem vehettek fel diáknak, és ez volt az első év, hogy női oktató megjelenhetett a patinás falak között. Megtudjuk, hogy az oxfordi felvételi kérdések között szerepelt: „Miért van a tehénnek 4, a fejőszéknek 3 lába?” (24. oldal). A számtalan érdekes és érdektelen anekdota között az oxfordi fejezetben szerepel az első (később még számtalan hasonló) visszatetszést keltő történet. Dawkinsnak nem tetszett az egyik, önteltnek tűnő felvételiző (aki olyan benyomást keltett, mintha a lábát is feltette volna az asztalra), mert visszakérdezett: „Ez egy francos beugratós kérdés, ugye?” „A srác később elment valamilyen terepmunkára Afrikába, ahol az lett a végzete, hogy némileg alulbecsülte egy feldühödött elefántbika képességeit” (26. oldal). Velem van a baj, hogy a káröröm hangjait vélem itt felfedezni?

A könyv egyik legolvasmányosabb fejezete egy konkrét kutatás leírásáról, az ásódarazsakról szól. Az ásódarázs egy mély lukat fúr, abba hordja a megbénított szöcskéket, tetejükre rakja a petéit, így biztosítja az utódok táplálását. Kiteszi a szöcskét a luk szélére, bemegy a lukba, majd visszatér, maga után húzza a szöcskét. Korábban úgy tartották, hogy a darázs hülye, mert ha valaki arrébb teszi a szöcskét, amíg a darázs a lukban körülnéz, amikor újból kimászik a darázs, megigazítja a szöcskét, bemászik, körülnéz, majd előjön. Azt gondolták, hogy a darázs ellenőrzi a lukat, azért mászik be, és annyira feledékeny, hogy nem emlékszik, egy perce mit is látott odalent, ezért kell megint bebújnia a lukba. Dawkins tanítványa rájött, hogy a darázs azért mászik be a lukba, hogy megforduljon, mert csak tolatva tudja behúzni a szöcskét, de csak úgy, ha még a teste nagy része a lukban van. Ha a szöcskét valaki arrébb teszi, akkor már a műveletsor nem hajtható végre. (Logikus, ugye? Már csak az a kérdés, ki a hülye, a kutató vagy a darázs.)

A könyv szerkesztési alapelveire utal egy másik darazsas vizsgálat. A tapasztódarázs agyagból orgonasípszerű csöveket készít, ebbe rakja az élelmet és a petéit. A már megszáradt csőkezdemények végéhez hordja a friss agyagot, belekapaszkodik a csőbe, és addig rázza, amíg „megolvad” a már megszáradt agyag is, és így kötődik az új rész a régihez. Dawkins úgy találja, hogy az egész folyamat a hegesztéshez hasonlít, és annyira megörül, hogy más még nem élt ezzel a hasonlattal, érezni lehet, ez motiválta az epizód közlését. A tapasztódarázs eltérő színű csöveiről szép fénykép van a könyvben. Dawkins később elspekulálgat, van-e evolúciós jelentősége e színeknek (350-351. oldal). Pár éve a széltében kinőtt öltönyeimet tartalmazó kartondobozba is beköltözött egy ilyen darázs. Nálam egyszínűek voltak a csövek…

A könyv minden fejezetén átsüt, hogy a briteknél milyen elképesztően népszerűek a tudományos ismeretterjesztő műsorok. Tévé, rádió, tömegek által látogatott élő színházi viták, megbeszélések, könyvek, filmek végtelen áradata. Az egyik ilyen, közel 200 éves, ma már a BBC által közvetített híres-nagy esemény a „Karácsonyi előadás”. Már emiatt is érdemes elolvasni a könyvet! Az előadót szigorú szabályok kötik. Csak akkor léphet a terembe, amikor az óra egészkor ütni kezd. Nem mutatkozhat be, nem mondhat bevezetőt, nem köszönheti meg a meghívást. Vagyis nincs blabla, rögtön a tárgyra kell térnie, és pontosan egy óra alatt be kell fejeznie a mondókáját. Jaj de szép!

Rettenetesen irigylem Richard Dawkinst! Végtelen számú tudományos ismeretterjesztő előadást tartott a világ minden csücskében. Rengeteg anyaga elérhető a neten, a youtube-on. Részben a szerző, de a lelkiismeretes fordító is megadja az elérhetőségeket. Ha valaki mindezt végignézi, biztos, hogy egy év alatt sem végez a könyvvel. Az én kedvenc szórakozásom is az ismeretterjesztés, és ebből kevéske nekem is kijutott. Amit azonban a legjobban irigylek Dawkinstól, hogy mivel szinte mellékesen elkotyogta, hogy még sohasem járt a Galapagoson, egyszerre két meghívást is kapott, hogy végigjárja – fantasztikus társaság kíséretében – a szigeteket. De ami ennél is meghökkentőbb, hogy egyszer csak felhívta egy ismerőse (a könyvben mindenki barát, de vagy százával állnak rendelkezésre), hogy utazzon másnap Japánba. Indul onnan ugyanis egy mélytengeri expedíció, hogy filmre vegyék a legendás óriáskalmárt úgy 700 méter mélységben. Valami csodaszép üvegbuborékban lehet kettesével lemerülni, és már csak pont Dawkins hiányzott!

Dawkinsról elneveztek egy édesvízi halat (Dawkinsia, képünkön), egy kisbolygót, néhány díjat, alapítványt, sőt még a South Parkban is szerepelt. Fellépett Cannes-ban, ahol egy elektromos klarinéton játszott. Módja nyílott, hogy a királynő lecikizhesse – az egyébként tényleg ritka ocsmány – nyakkendőjét. Kis híján fogadta őt a dalai láma is… A könyv minden lapján kinevezik valamelyik egyetem vagy akadémia díszdoktorának esetleg kap még egy világraszóló díjat, kitüntetést is. A könyv minden lapjára jut egy ilyenfajta bölcsesség is: „A tudomány egyenesen a Holdra repít, a vallás egyenesen neki az ikertornyoknak” (195. oldal). Vagy: „Jó emberek jó dolgokat csinálnak, rossz emberek rossz dolgokat csinálnak, de ahhoz, hogy jó emberek rosszat tegyenek, a vallásra van szükség” (241. oldal). „Minél egyszerűbbé teszünk egy istent, annál kevésbé képes választ adni a bonyolult világra; minél bonyolultabbá, annál jobban magyarázatra szorul ő maga” (452. oldal).

Irigylem Dawkinst azért is, mert számtalan tévés szereplése közül csak 2 alkalommal csapták be. Engem szinte minden alkalommal! Amikor azt nyilatkoztam, hogy a „Lyme-kór jól gyógyítható, de hosszabb fennállás esetén maradandó károsodások lépnek fel”, akkor kivágták a „jól gyógyítható” részt, és valahogy csak a „maradandó károsodások” került adásba. Olyan is volt, hogy vasárnap rohant le a tévéstáb, és még mielőtt átöltöztem volna, a barkácsolós tréningben mentem ajtót nyitni, ezt vette már a kamera. Kérdeztem, ez megy majd adásba is? Á, nem. De persze este ország-világ láthatta a szakadt mackónadrágomat. Egyre gyakoribb, hogy félórás interjút kérnek, amiből csak egyetlen perc megy adásba. A félórás anyagból biztosan össze lehet vágni egy olyan mondatot, ami a véleményemmel ellentétes, mégis az én számból hangzik el. Újabb trükk, hogy az élő adás után bevágnak egy előre felvett anyagot, ami tökéletesen ütközik mindazzal, amit én elmondtam. A hallgatók többsége nem képes különbséget tenni a szereplők között, csak az marad meg, hogy a tudós doktor ezt és ezt mondta. Ezek miatt egyre gyanakvóbb vagyok, és megfontolom, milyen műsorokban vállalom el a szereplést. Erre megjelent az „üres szék effektus”, amiről Dawkins is részletesen ír: meghívtuk, de nem vállalta a szereplést…

A Szkeptikus Társaságot különösen érdekelheti a varázsvesszős kísérlet (azt hiszem, mi is végeztünk egy hasonlót). A Dawkins-féle kísérlet szép eredménye, hogy több varázsvesszős is elkeseredett, az egyik el is sírta magát, amikor szembesült azzal, hogy kettős vak kísérletben nem működött a tudományuk. Egy másik hasonló tesztben a főkineziológus így fakadt ki: „Mi pontosan ezért nem végzünk többé kettős vak próbát. Sohasem működik” (248. oldal)! Dawkins 10 pontba sűríti a tudományos ismeretterjesztéssel kapcsolatos problémákat. Egyik ezek közül a „kiegyensúlyozás” (a „hallgattassék meg a másik fél is” elve). Erre is idéz egy bölcsességet: „Ha két ellenkező véleményt egyformán szenvedélyesen védenek, nem biztos, hogy az igazság félúton van. Lehet, hogy az egyik vélemény egyszerűen hibás” (250. oldal).

A könyv olvasása során az ember állandóan csak arra tud gondolni, de jó dolguk van ezeknek a briteknek! Hol vagyunk mi ettől? Charles Simonyi, aki többek között a Microsoft Office programcsomag megalkotója és kétszeres űrturista, úgy döntött, hogy saját zsebből létrehoz egy tudományos ismeretterjesztő tanszéket Oxfordban, és vezetőjének Dawkinst teszi meg. Akkora összeget biztosított erre a célra, hogy elméletileg az idők végezetéig elegendő legyen a tanszék működtetéséhez. Mielőtt azonban a döntést véglegesítette volna, egy 50 fős vacsorát rendezett. A vendégek „főleg fiatalokból álló szilícium-völgyi zsenik: műszaki szakemberek, vállalkozók, kockázati befektetők, számítógépes és biotechnológus mérnökök” (299. oldal) voltak. Dawkins asztalszomszédja nem más, mint Bill Gates volt. Egy órán át faggatták Dawkinst, ez volt az állásinterjú. Na, most képzeljük el, amint Mészáros Lőrinc a napi 11 milliós bevételéből egy hasonló tanszéket hoz létre, és arra keresi a megfelelő tanszékvezetőt… Hátborzongató elképzelés!

***

A könyvet dr. Kelemen László fordította. Rendkívüli precizitással kereste ki a források eredetijét és azok fordítását. Lábjegyzetek tömegével segíti az olvasót. A bugyuta alcím („Életem a tudomány tükrében”) vélhetően nem az ő leleménye. Egy másik alliteráció („Pöttyös Pöcs”) azonban kárpótol. Egy hosszúkás, 200 éve gyártott mazsolás pudingról van szó, amiben valaki szexuális kicsengést vélt felfedezni. Van azért elírás is: két helyen is így szerepel: „londoni University College” (32. és 258. oldal). Ez olyan, mintha kisbetűvel írnánk a budapesti Műszaki Egyetemet.

A verses betétek többségét Mesterházi Mónika mesterien fordította. Ez a kedvencem:

Isten

Fura:
A zsidók
Ura.
De még inkább fura,
Akinek a zsidók
Istene az ura,
S üldözi a zsidót.