El kell, hogy ismerjük, hogy Tiefenthaler Eszter írása "Aggódó rokonok miatt néznek üveggömbbe a rendőrök" címmel az Origón nem rossz. A téma lehetőséget adott volna szenzációhajhász cikk írására, és e helyett egy egészet árnyalt, higgadt, objektív bemutatást kapunk arról, hogy körülbelül hol, mennyire, miért kerül kapcsolatba a rendőrség úgymond távollátókkal vagy jósokkal, és milyen eredménytelenséggel.

A parapszichológiának ez a témája régebben volt divatosabb, és a szkeptikusok is régebben foglalkoztak ezzel intenzívebben, ma már mintha az újdonság ereje kifulladt volna. Mégis, ezen a területen is áll James Randi ajánlata az 1 millió dolláros díjra, és persze innen sem nyerte még el senki, továbbá, itt sincsenek tudományosan igazolt szignifikáns hatások.

Ahogy a franciásan művelt angol mondaná, a clairvoyance parajelenségről van szó, ami nagyjából minden ilyen esetet lefed, a telepátiát kivéve- amiről ebben a cikkben kevésbé van szó, de egészen hasonló dolog. A különbség annyi, hogy a telepátia esetében az információt állítólag személytől kapják, míg a clairvoyance esetében történések, adatok közvetlen érzékeléséről van szó a távolban.

James Randira visszatérve, egyszer hallottam vele egy beszélgetést - valamelyik amerikai rádió felvétele volt -, amelyben Randi arról beszélt, hogy ezek a médiumok azt használják ki, hogy a rendőrségnek elemi kötelessége meghallgatni mindenkit, aki tanúskodni akar, mert nem utasíthatják vissza. Hátha éppenséggel tud valamit. Ha szkeptikusok vagyunk is, képzeljük el azt a társadalmi felzúdulást, ha egy médium jelentkezik valami badarsággal, a rendőrség pedig elutasítja, és abban az esetben speciel a médium beletalál a dologba (igen, vak tyúk is talál szemet). Vagy képzeljük el, hogy egy tanú, aki tényleg tud valamit, esetleg médiumnak álcázva jelenik meg, amire nagyon sok furcsa oka lehet.

A médiumok pedig ezek után nagydobra verik, hogy bizony a rendőrség meghallgatta őket, amivel arra apellálnak, hogy ez valamiféleképpen legitimálja őket. Hiszen elfogadták őket szakértőnek. De ahogy Tiefenthaler Eszter írja, a magyar rendőrség például nem fordul médiumokhoz, azaz nem ismer el semmit. És még ha valamelyik rendőrség használ is ilyet, ez még távol van egy szisztematikus igazolástól. Ez csak annyit jelentene, hogy bizonyos emberek részben praktikusnak tarthatják a dolgot.

A cikk szerzője arra is utal, hogy ha a rendőrség nem utasít el egy ilyen médiumot, az még azt sem kell, hogy jelentse, hogy bíznak az eredményességben, hanem például azt is jelentheti, hogy a hozzátartozóknak akarják mutatni, hogy mindent megtesznek. Lehet ezeknek a médiumoknak a maguk csalásával annyi szerepük, hogy vigaszt nyújtanak (ugye milyen ismerős?). De szkeptikusként azt kell, hogy mondjam, hogy ez a vigasz nagyon veszélyes, csalóka.

Mondhatnánk, ő dolguk. "Játszani is engedd..." Azonban szólnom kell még egy kis anyagi vonatkozásról is. A rendőrség nem profitorientált szervezet, tehát nekik igazán nem nagy ügy, ha valaki bemegy, és lefoglalja őket pár órára alaptalan, de érdekes találgatásaival. Bár egy idő után talán unalmassá válik (reméljük). Viszont van itt egy kis dolog, amivel törődhetnénk. Mindezt a rendőrség azért az adófizetők pénzén teszi, és csinálhatnának hasznosabb dolgokat is ebben az időben. Ha két órán át butaságokat hallgat két rendőr mondjuk, akkor azt azért egy bizonyos órabérért teszi, amit mi fizetünk. Ennyiből nem mindegy ez az „üveggömbjáték”.

Ugyanígy állhatnánk hozzá a cikkben említett sorozatokhoz, amik viszont a parapszichológiai divathullámot megülve, kicsit később jelentek meg. Amikor a szellemi "elit" újfajta hóbortjaival már elvetette a butaság „következő generációjának magját” a közemberek fejébe. Pár év múlva „megpuhult a talaj” a legkevésbé művelt emberek fejében is , és a kommersz sorozatok ebbe a talajba ültetik el „pénzmagot termő fáikat” (a metaforáim most már összezavarodtak, de a gondolatmenet remélem, érthető).

És mi baj van ezzel? Még mindig lehetnénk engedékenyek a "játszani is engedd" szellemében. Hiszen csak fikció. De azért vigyáznunk kell. Azért a filmekre nincs - és egyre gyakrabban a könyvekre sincs - kiírva, hogy "fikció". Tehát az emberekre van bízva, hogy az ocsút és a búzát szétválogassák. De ezen felül, még ha a józan ember tudja is, hogy ez fikció, azért - ha nem nagyon kritikus - a realitásérzékét torzíthatja a dolog. Ha az emberek, főleg a felnövekvő generációk abban nőnek fel, hogy a parajelenségek a sorozatokban a mindennapi élet részét képezik, akkor hiába tudják valahol, hogy ez nem igaz, beleivódik a világképükbe, és nagyon nehéz ettől mentesíteni az amúgy is gyenge kritikai érzéküket.